A kapucsengő hangjára Ludmilla hirtelen nem is tudta, mit reagáljon. Amióta beköltözött a Calle la Rosa 22. számú komplexumba, nemigen fordult elő, hogy megszólaljon. Aki hozzá jött, az mind a terasz felől érkezett, és az üvegajtón kopogott. Tanácstalanul nézett körbe, mint aki segítséget vár, ám sem Israel, sem Juannita nem tartózkodott a házban.
Ismét csengettek. Mintha az illető tudná, hogy Ludmilla otthon van, csak hezitál.
Az idős asszony vonakodva indult el az ajtó felé. Ahogy közeledett az előszobához, egyre erőteljesebben vert a szíve. Különös izgalom járta át, valami megérzésféle. Megtorpant. Mi van, ha a vesztét érzi? Ha valami sorozatgyilkos áll odakint?
– Ludmilla! – kiáltott valaki odakintről.
A hangot eltorzította a vastag ébenfa ajtó és a távolság. Mindössze annyi vált nyilvánvalóvá, hogy az illető férfi.
A német asszony összeszedte minden bátorságát – hiszen mégsem ijedhet meg egyetlen csengetéstől. Mély lélegzetet vett, majd határozott mozdulattal elfordította a biztonsági zár gombját.
A küszöbön Esteban állt, teljes valójában. Ezúttal azonban nem a szokásos, büszke, csibészes mosollyal, hanem gondterhelten, láthatóan rendkívül izgatottan.
– Esteban! – sípolta rekedten Ludmilla.
Az asszony megrémült a saját rémes hangjától. Sietve megköszörülte a torkát, de a férfi nem várta meg, hogy megismételhesse.
– Mit tudsz María Joséról és Carlosról? – kérdezte türelmetlenül.
– Mire gondolsz?
– Nem arra, hogy összejárnak-e kufircolni, hanem arra, hogy hová tűntek.
Esteban szigorúsága összezavarta Ludmillát. Riadtan, szótlanul meredt a férfira.
– Ne haragudj – kapott észbe Carlos barátja. – Nem akartam rád ijeszteni, bocsáss meg!
Gyengéden megfogta az asszony könyökét.
– Beengednél, kérlek, hogy nyugodtan beszélhessünk?
Ludmilla bólintott. Szótlanul betessékelte a férfit, akiről azóta, hogy az a karjába emelte, nem egyszer álmodott már mindenfélét.
Esteban határozott léptekkel indult a tágas nappali-étkező felé. Amint Ludmilla utolérte, már bele is kezdett:
– Baj van, kedvesem, méghozzá nagy.
– De miért vagy ebben ennyire biztos? Gyakran előfordul, hogy María José nem jön haza.
– Két napig?
– Ami igaz, az igaz – vakarta meg a fejét a német asszony. – Ritkán fordul elő, hogy ennyi ideig… Gondoltam, túl sokáig tartott a mosolyszünet, és pótolni akarják a sok elmaradt hempergést. Bár Perla miatt igazán szólhatott volna. Na, nem mintha nem etetném meg, amikor vinnyog az a kis dög…
– Erről beszélek – Esteban hangja izgatottan megremegett. – Carlos nem jelent meg a ma reggeli gyűlésen, pedig azt soha, senki nem mulaszthatja el. Ha valaki nem tud jönni, azt kötelező előre jelezni. Ha ezt nem teszi meg, és nem jelenik meg, az csak egy dolgot jelenthet: az illető bajba került.
Jelentőségteljesen, kipirult arccal, ziháló mellkassal nézett Ludmillára.
– Mégis milyen baj történhet két turbékoló nyugdíjassal? Rosszul lettek hancúrozás közben? – méltatlankodott az asszony.
– Kizárt – közölte síri hangon Esteban. – Nincsenek a házban. Sőt, a jelek szerint a vacsoráról egyáltalán nem is értek haza.
Ludmilla a kanapéra rogyott. Erős szorítást érzett a mellkasában. Remegő kézzel kapott a szívéhez, és soha nem érzett kétségbeesés árasztotta el az elméjét.
– Hívjuk a rendőrséget – nyöszörögte.
– Nem. Arra itt vagyunk mi, a magánnyomozók. Hamarabb megoldjuk, mint bárki más. Mindössze tudnom kellett, hogy valóban nem tértek vissza egyikük házába sem.