Esteban megforgatta az irattartót, hümmögött egy sort, majd közölte a következtetését.
– Külföldre vitték őket.
– Tessék? – sípolta Ludmilla.
– A jó hír az, hogy valószínűleg ép bőrrel megússzák.
A német asszony értetlenül nézett rá.
– Ha jól sejtem, csak rájuk akarnak ijeszteni egy kicsit.
– Ezt mind egy bőrtokból szűrted le? – kérdezte ámulva Ludmilla.
Estebannak jólestek a nő elismerő szavai, de igyekezett megőrizni a hidegvérét, hogy teljesen a feladatra tudjon koncentrálni. Egyetlen pillantással végigfutott Ludmilla arcán – látni akarta a szemében csillogó izgalmat és csodálkozást.
– Nézz körül, kérlek, alaposan. Hátha feltűnik valami, ami hiányzik. Minden apróság számíthat.
Ludmilla habozás nélkül a gardróbhoz lépett.
– Most a legfontosabb – jegyezte meg komolyan a férfi –, hogy minden lehetséges módon próbáljunk segíteni. Ahhoz viszont információra van szükségünk.
– És mégis mit keressek? – kérdezte izgatottan Ludmilla. Fogalma sem volt róla, milyen ruhái vannak pontosan a szomszédasszonyának. Nem tűnt volna fel neki, ha bármelyik hiányzik.
– Bármit, ami arra utal, hogy valaki hozzányúlt a holmijához.
A német asszony engedelmesen bólintott, és figyelmesen pásztázta végig a polcokat és fiókokat. Közben attól tartott, hogy olyasmit talál, ami talán kiábrándítaná María Joséból.
Inkább csak benézett mindenhová, esze ágában sem volt kutakodni.
– Semmi – tárta szét a karját, amikor végzett.
– Biztos vagy benne? – kérdezte csalódottan Esteban.
Szerette volna mielőbb megtalálni bajtársát és barátját – ráadásul úgy, hogy közben lenyűgözi Ludmillát.
Az asszony is örült volna, ha épp ő bukkan egy fontos nyomra. Még egyszer végignézett mindent, még a szennyeskosárba is belesett, hátha elsiklott valami fölött a figyelme.
A kiürített irattárcán kívül azonban semmit sem találtak.
– Muszáj kiderítenünk, hová vitték őket. Haza akarom hozni a barátomat – jelentette ki elszántan.
– De mégis… ki akarja bántani őket? – tördelte a kezét Ludmilla.
Még soha életében nem aggódott senkiért.
– Szerintem a hollandok.
– Bernard és Noud? Az a két szépfiú? – kerekedett el az asszony szeme. – Honnan veszel ekkora képtelenséget? Azokat az égvilágon semmi más nem érdekli, csak az összeillő ruhák meg a gondosan belőtt frizurájuk.
– Pontosan – bökött a levegőbe Esteban. – Ez a lényeg. Nem keltenek feltűnést. Senki sem sejtené róluk, hogy vaj van a fülük mögött.
– Miféle vaj?
Ludmilla kezdett elbizonytalanodni Esteban szaktudásában. A két izmos, jóképű holland férfiról sok mindent el tudott képzelni – de hogy dörzsölt bűnözők lennének? Na, azt már nehezen hitte el.
– Carlos is alábecsüli őket, pedig biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül költöztek épp ebbe a komplexumba, nem sokkal azután, hogy Ted itt vett házat. Többször is mondtam Carlosnak, hogy Ted nem akárki. Alaposan megváltozott a külseje azóta, hogy címlapra került egy távoli országban – de a szeme elárulja.
– De ha Ted a bűnöző, akkor Bernardnak és Noudnak mi közük hozzá?
– Az, angyalom, hogy megfigyelés alatt tartják Tedet.
Ludmillát elöntötte a forróság. Esteban, a rettenthetetlen magánnyomozó „angyalomnak” szólította!
Hiába próbált kizárólag barátnője megtalálására koncentrálni, a gyengéd megszólítás és a férfi közelsége buldózerként döntötte le a szíve köré épített vastag falakat.