– Nincs valami kamrája vagy tárolója María Josének? – vakarta meg a fejét Esteban.
– Minden házban van egy kis helyiség lent, a bejárat mellett. Miért kérdezed? – csodálkozott Ludmilla.
– Hátha az emberrabló odarejtett valamit, amit nem akart szem előtt hagyni.
– Mire gondolsz pontosan?
– Mondjuk arra a táskára, ami nála volt azon az estén, amikor vacsorázni ment Carlossal.
– Szerinted egy emberrabló ilyesmivel bíbelődik? Miért tenné?
– Kevésbé kockázatos az áldozatnál elrejteni valamit, mint kidobni egy kukába. A kukát bárki átnézheti.
– Ebben van igazság – bólintott elismerően Ludmilla.
Esteban intett a német asszonynak, hogy vezesse a tárolóhoz, miközben magában azért imádkozott, hogy valóban találjanak ott valamit. Egyrészt szeretett volna végre közelebb kerülni a megoldáshoz, másrészt képtelen volt nem törekedni arra, hogy lenyűgözze Ludmillát.
– Nézzenek oda… – ámult el Ludmilla, amikor az ajtó nem mozdult. – Ez meg miért van zárva?
Megrángatta a kilincset. Hiába.
– Hadd próbáljam meg én!
Esteban egy szempillantás alatt a zárhoz lépett. Előhúzott a zsebéből egy összecsukható eszközt, és egy gyors mozdulattal a kulcslyukba illesztette. Az ajtó azonnal engedett.
Ludmilla tátott szájjal figyelte.
Amikor azonban Esteban belépett volna a tárolóba, az idős asszony hirtelen elé állt, és karjával megállította.
– Várj, Esteban… – lihegte izgatottan. – Mi van, ha tényleg rejteget ott valamit? Valami olyat, amit jobb nem bolygatni…
A férfi megtorpant. Hosszan, mélyen Ludmilla szemébe nézett, mintha ki akarná olvasni belőle, pontosan mire gondol az idős asszony. Talán van valami, amit ő maga sem szeretne, hogy Esteban meglásson? Valami közös titok, amit a két barátnő rejteget?
A szív és az ész néhány másodpercig vérre menő küzdelmet vívott egymással. Végül a józan ész győzedelmeskedett a szerelemre szomjazó szív felett.
– Állj félre, kérlek. Be kell mennem – mondta Esteban meleg, bársonyos hangon. – Akkor is, ha odabent valami kompromittáló lapul. A legfontosabb, hogy megtaláljuk a barátainkat. Lehetőleg élve – hangja egyszerre csengett nyugtatóan és ellentmondást nem tűrően.
A „lehetőleg élve” áramütésként érte Ludmillát. Keze ernyedten hullott a combjára, feje előrebicsaklott, majd súlytalan léptekkel félreállt.
Esteban belökte a félig nyitott ajtót.
Percekbe telt, mire felfogta, mit is lát valójában. A tároló zsúfolásig meg volt pakolva mindenféle holmival: törölközők, papucsok, gumilabdák, díszpárnák, ruhadarabok, egy dobozban ékszerek, egy másikban poháralátétek, fűszertartók, étlapok, poharak, hajkefék, és egy vékony dzseki. Méghozzá nem is akármilyen: Esteban saját, pehelykönnyű széldzsekije, amit hónapokkal korábban elveszített – és azóta is bosszankodott miatta. Hányszor szidta magát, amiért képes volt elhagyni!
Szóval ezért volt zárva a tároló. És ezért próbálta Ludmilla távol tartani őt tőle. Az idős asszony meg akarta őrizni María José titkát. Azt, hogy kleptomániás – és a legabszurdabb tárgyakat lopkodja össze a környezetében élőktől, illetve ahol csak megfordult az évek során.
Ludmilla reszketett. Esteban, ha ez egyáltalán lehetséges volt, még vonzóbbnak találta a kívülről rideg, ám belül érző szívű asszonyt. Meghatotta az a gyengéd gondoskodás, amit María José iránt tanúsított. Ösztönösen Ludmilla keze után nyúlt. Két tenyerébe fogta a ráncos, mégis meglepően puha tenyeret, majd óvatosan a mellkasához húzta.
– Egy percig se aggódj… – súgta gyengéden. – A barátnőd titka nálam biztonságban van.
Ludmilla zavartan nézett fel rá, mintha nem teljesen értené, mit is akar mondani. Aztán valami megkönnyebbülésféle suhant át az arcán.
– María José titka… – motyogta. – Igen. Az övé. Csak az övé…