Carlos a hallottaktól szinte sokkos állapotban, némán, fejét leszegve menetelt Esteban mellett. Nem érdekelte, ha egy-egy járókelő hozzáért a könyökéhez. Nem is látta a magas, terebélyes lombú pálmafák sorát, amelyek mellett elhaladtak. Nem érzékelte a különféle bárokból és éttermekből kiszűrődő zajokat, sem a levegőben terjengő nehéz szagok keverékét. A frissen grillezett hús, az elhasznált olaj és az illatosított dohány aromái tompán, súlyosan ültek a környékre. Szeme előtt Ted ugrált különféle frizurákkal, szakállakkal, bajszokkal.
Ahogy lába végre a hűs, köves vízbe lépett, felsóhajtott. Ezen a szigeten született. Az óceán volt a mindene, a menedéke. A színe, az illata, a tapintása, a hangja, a bársonyos érintése. Nem bánta, hogy a hullámok térdig vizezik a nadrágját.
– Esteban – kezdte fáradt hangon, amikor már lenyugodott annyira, hogy újra fel merje zaklatni magát.
– Hallgatlak, barátom – tette kezét gyengéden Carlos vállára.
– Tudnom kell, hogy amit mondtál Tedről, az igaz-e. És ha igen, eddig miért nem mondtad?
– Egészen egyszerűen nem voltam biztos benne – szabadkozott Esteban. – Azt hittem, pusztán hasonlóságról van szó. Alig néhány nappal ezelőtt akadtam rá arra a régi címlapsztorira – magyarázta. – Azon a képen viszont teljesen egyértelműen Ted van. Csak ugye – csuklott el a hangja – a legutóbbi gyűlésünkön nem volt alkalmunk erről beszélni…
– Sajnálom, öregem. Az a két hülyegyerek kis híján eltett bennünket láb alól. Ráadásul puszta felelőtlenségből.
– Honnan vagy ennyire biztos benne, hogy ők állnak az egész mögött?
– Láttam azt a pöcsfej Noudot – morogta. – Annak a töketlen baromnak még annyi esze sincs, hogy fél nappal azután üljön repülőre, miután mi már elhagytuk az országot.
– Nem értem, hogy tudnak folyton kicsusszanni a kezeink közül. Valahogy róluk semmi érdemi információt nem tudtunk összeszedni, azon kívül, hogy bekameráznak mindent és mindenkit. Még a szlovák házaspárt is. Valahogy az az érzésem, hogy Ted az összekötő kapocs.
– De mégis mi közünk van nekünk Tedhez? – fakadt ki Carlos.
– Na, mi? Hogy állandóan a nyakában lihegsz.
– Mert tudni akarom, ki az az alak, és miért költözött abba a lakóparkba, ahová én is!
– Megmondom én: menekül valaki vagy valakik elől, és puszta véletlen, hogy ott húzta meg magát, ahol te is laksz.
– Noud és Berard lenne annak a valakinek a megbízottja?
– Szerintem nem. Akkor már nem élne. Vagy éppen rekreációs kezelésekre járna a frissen összeforrt csontjaival.
– Így aztán pláne nem értem, mi a szerepük, és hol helyezkednek el ebben a bonyolult kapcsolati hálóban.
– Valami ügynökök.
– Ugyan már – legyintett Carlos.
– Alábecsülöd őket. Azután, amit műveltek… Néhány napja Bangkokban ébredtél.
Az idős kanári férfi leszegett fejjel hümmögött. Nézte, ahogy a víz kettéválik a lábszáránál, meglebegtetve a szőrszálakat. Figyelte, hogyan habzik fel egy pillanatra az erőteljes súrlódástól, majd simul el újra a felszín.
– Mit tegyünk, szerinted?
– Őszintén?
– Csakis úgy.
– Helyezzünk nagyobb hangsúlyt a magánnyomozói munkánkra, és kisebbet a szomszédaid viselkedésmintáinak elemzésére…