Ahogy a nap alábukott a szomszédos sziget mögött, a parton ülők és álldogálók lassan szedelőzködni kezdtek. Komótosan emelkedtek fel a még mindig meleg, fekete, durva szemcsés homokból. Leporolták magukról az apróra zúzott kavicsszemeket, majd csendesen hazafelé vették az irányt.
A vízben állók is elindultak kifelé, lassú léptekkel, mintha ki akarnák élvezni az utolsó pillanatokat, amikor az óceán hűvös hullámai még gyengéden nyaldossák a bokájukat. A partra érve a víz habosan visszahúzódott mögöttük. Mindössze három, egymástól távol elhelyezkedő páros sziluettje törte meg az éggel összeérő ezüst színű mindenséget.
Észre sem vették egymást.
Bernard és Noud, Esteban és Carlos, illetve María José és Ludmilla.
Távolba meredő tekintettel, szótlanul álltak egymástól harminc-harmincöt méterre, mintha valami különös, rendezetlen sormintába rendezte volna őket az este. Bár nem tudtak egymás szándékáról, valami megmagyarázhatatlan erő mégis összekötötte őket.
Tednek talán fogalma sem volt róla, hogy a beköltözésével milyen lavinát indít el a komplexumban. Arról pedig végképp nem, hogy a hat, vízben álldogáló, mindenre elszánt emberen túl más is van a lakóparkban, aki nem véletlenül vett ott házat. Aki már jóval régebb óta a nyomában van, mint azok, akik látványosan felkavarják az állóvizet, és egyetlen perc nyugtot sem hagynak annak, akinek a legtöbb oka lenne eltüntetni a föld színéről azt a szódásüveg szemüveges férfit. Valaki, aki nem csupán parancsot teljesít, és nem csak a szenvedélyének hódol.
Az egyetlen, aki valódi elégtételre szomjaz. Egy végzetes válaszcsapásra.
A láthatatlan kéz, amely a partra vezette a párosokat, most finoman vállon koppintotta mindegyiket: ideje indulni. Nem kapkodva, nem látványosan – csak lassan, óvatosan, hogy egyszerre érhessenek a sétálóutca aljára. Hogy aztán kissé feszengve, dühöt és tehetetlenséget elfojtva, mégis kénytelenek legyenek üdvözölni egymást.
– Nahát – heherészett Noud. – Micsoda véletlen… Nem is számítottam ekkora találkozóra.
– Nos, ha az ember nyugodtan szeretne… – kezdte ingerülten María José.
– Sétálgatni a naplementében – vágott közbe gyorsan Ludmilla.
– A férjednek nem volt kedve? – kérdezte különös hangszínen Esteban.
Ludmilla kelletlenül legyintett.
– Semmihez sincs kedve, amiben én is részt veszek.
Esteban mélyen a német asszony szemébe nézett. Halvány mosoly jelent meg az arcán. A megszokott, huncut és hamiskás arckifejezést most valami egészen más váltotta fel. Ezúttal inkább mély együttérzés sugárzott belőle, mint a megszokott, finom gúny.
Carlos sürgetően megpaskolta barátja könyökét, de nem volt kedve megszólalni. Esteban azonban úgy tűnt, nem akarja elszalasztani a kínálkozó alkalmat.
– Meghívhatjuk a hölgyeket egy finom, alkoholmentes koktélra?
María José elhúzta a száját.
– Kétlem, hogy ebben az életben még egyszer beteszem a lábam étterembe… vagy bármilyen más vendéglátóhelyre.
– Szerintem én sem – bólogatott Carlos.
Esteban kérlelő pillantással nézett barátjára.
– Mi lenne, ha… – vett erőt magán Carlos, noha legszívesebben már az ágyában lett volna – …hazakísérném María Josét, ti pedig meginnátok azt a koktélt?
– Ha te így látod jónak…
– Így látom. Gyere, Majo. Menjünk.
Bernard és Noud egymásra néztek. A feléjük áradó, fagyos gyűlölet szinte tapintható volt. Nem szóltak semmit, csak némán, kissé feszengve bólintottak, majd sietős léptekkel hátat fordítottak az idős társaságnak, és eltűntek az utca irányába.