Az óvatos hangok belesimultak Szofi álmába. Az öltözködés mással össze nem keverhető surrogása, az övcsat halk, fémes csilingelése, majd az ajtó halk koppanása egy ruhaüzlet próbafülkéjébe repítette. Éppen egy indigókék, szűk farmert ráncigált magára, ami sehogy sem akart felmenni, mert a combja nem engedte.
Megkönnyebbülten nyitotta ki a szemét. Csak egy buta álom. Hiszen épp hason fekszik az ágyon, az új nadrág pedig az éjjeliszekrény előtt hevert a földön. Kifordítva.
Kifordítva? Riadtan könyökölt fel. A hirtelen mozdulattól éles fájdalom hasított a fejébe.
Ó, jaj, ne…
Patrik.
Úgy adta oda neki magát az éjjel, mintha az élete múlt volna rajta. Mit adta? Odadobta!
Ó, az a gyönyörű, húsos száj, az a puha, göndör haj! Annak képtelenség volt ellenállni.
Nem is beszélgettek sokat. Talán annyit, hogy Patrik sikeresen végzett a vizsgaidőszakkal, mindenből elsőre átment. Ő feltehetőleg panaszkodott egy kicsit a srácnak, hogy másodszorra is megbukott statisztikából, és rohadtul elege van a tanulásból. Patrik ekkor mintha együttérzően megcsókolta volna annak ellenére, hogy akkor beszéltek először egymással. Igaz ugyan, hogy párszor egymásra mosolyogtak az egyetem folyosóján, amikor a matek tanszéken összefutottak. Vicces hogy csak ott, máshol sosem. Tegnap éjjel viszont ugyanarra a szórakozóhelyre fújta őket a szél. Patrik meghívta egy italra. Ő meg viszonozta. Aztán megint Patrik fizetett…és most itt fekszik az albérletben a kifordított farmernadrág fölött. A kettő közötti időszakról inkább csak képfoszlányok vannak, mint tiszta emlékek. És ez már a második egyéjszakás kalandja a szakítás óta. Felugrott, és a félelemtől reszketve rohant a fürdőszobába. Gondolkodás nélkül borította a kőre a kis szemetes tartalmát. Egy csomóba gyűrt papír zsebkendő és egy szempillaspirál fekete csíkját viselő vattakorong hullott a földre. Ledobta a kukát, rémülten futott a konyhába. Feltépte a konyhaszekrény ajtaját, megragadta a beépített szemetesben lévő zsákot, és egyetlen lendülettel a padlóra rántotta. Nem érdekelte, hogy már félig megtelt, türelmetlenül rázta ki a benne lévő hulladékot. Szeme sarkából látta a messzire guruló paprika csumát, észlelte a megbarnult banánhéj puha cuppanását, ahogy elérte a hófehér taposót, de őt kizárólag egyetlen dolog érdekelte.
Megvan! Igen!
Védekeztek…
Erőtlenül rogyott a földre. Remegve borult felhúzott térdére. Na, ezért nem bonyolódik egyéjszakás kalandokba. Ez a rettegés rosszabb mindennél. Az állandó félelem a teherbeeséstől. Fogamzásgátló szedése mellett. Lüktetett a feje, de a szíve sokkal hevesebben vert annál, hogy a fájdalomra koncentrálhasson. Ki tudja, mennyi idő telt el, mire fel tudott kelni a padlóról. Gépies mozdulatokkal összeszedte a szemetet, majd bekötötte a zsákot. Elővette a felmosóvödröt, és engedett bele egy kevés meleg vizet. Belelöttyintett a vízbe fél kupak óceán illatú, extra csillogást biztosító, a baktériumok kilencvenkilenc százalékát elpusztító tisztítószert, és felmosta a banánfoltos követ.
Miért fél ennyire?
Felvette a farmert, és a szennyesbe rakta. Úgyis mindig kifordítva mossa, hogy védje a korai kopástól. A zsebkendőt és a vattakorongot visszatette a kukába. Belenézett a tükörbe. Csak azt a végtelenül kétségbeesett tekintetet látta.
Tényleg. Miért retteg, ha évek óta szedi azt a szart?
Beállt a zuhany alá, sampont nyomott a kezére. Habosra dörzsölte a haját. Úgy kezdte masszírozni a fejét, ahogy régen az anyja tanította.
„Téged nem terveztünk, te csak úgy jöttél. Jól kicsesztél velünk” – hallotta újra a sokat ismételt szemrehányást. Újra óvodás volt. Ott állt a konyhában a kis asztal mellett a piros, kantáros szoknyában, kisfiús, rövid hajjal. Szégyellte magát, amiért csak úgy jött. Már akkor mennyi bosszúságot okozott a szüleinek. Most is nagyon mérgesek rá, mert kifecsegte az óvó néninek, hogy a nyáron Németországba utaznak, pedig megtiltották neki. De valahogy kicsúszott a száján. Marci mondta, hogy mennek Cseszkóba, ő meg nem bírta ki. Rávágta: Mi meg Németországba megyünk a Trabanttal!
Most aztán meg is lett az eredménye. Óriási szidás. Nagyon rossz volt. Pedig azután, hogy csak úgy jött, türelmetlenül, akaratosan, önzően, meg kellene húznia magát.
– A picsába… – nyögte az arcába zúduló vízsugárba.
Könnyei elkeveredtek a samponnal, és keserűen folytak a szája sarkán át a nyelve alá.
Leitatta bőréről a vizet, majd fejére tekerte a törölközőt. Óvatosan állt újra a tükör elé. Bátran, hangosan még nem tudta kimondani, az még túl korai lett volna.
Mélyen kisírt, vörös, karikás szemébe nézett.
– Nem is a te hibád, baszki… Ha te egy üveg bor után, gyógyszer mellett is figyelsz arra, hogy védekezz, ő is tudott volna – suttogta.