Több mint két hónapja kaptam rá. Bevallom, sosem hittem volna, hogy ilyesmi velem is megtörténhet. Velem. Hiszen én más vagyok, különleges. Engem nem lehet csak úgy gúzsba kötni és rabul ejteni. Én bármikor tudom mondani: eddig, és nem tovább. Elég volt!
Őszintén?
Nem is akarom.
Beszippantott, gúzsba kötött, rabul ejtett.
És olyan jól esik.
Minden reggel, minden délben, ebéd után, és este, közvetlenül elalvás előtt.
Nem mondanám, hogy emiatt élek, vagy hogy reszketek a következő adagért – nem. Csak épp már nem tudom elképzelni nélküle az életem. Pontosabban nélkülük. Hárman vannak. Három teljesen különböző karakter. Mindegyik másra jó.
Az első, a reggeli, azért kell, hogy legyen kedvem felkelni. Úgy igazán. Ne csak kikecmeregjek az ágyból, hogy aztán hol jobb, hol rosszabb kedvvel belevágjak a napba. Hiába van egy egész órám reggel önmagamra – kényelmes reggeli, a forró kávém hosszas élvezete, amit fél deci mogyorótej és egy csipetnyi karácsonyi fűszer tesz különlegessé –, ez akkor is más. Egészen új színt ad a napomnak. Egy szeretetteljes, virágos, illatos keretet.
A második, az ebéd utáni szieszta elengedhetetlen kelléke. Ez már sokféle lehet – mindig a hangulatom dönti el, melyiket választom. Volt idő, amikor ez számított a legfontosabbnak. Mert ettől vártam a csodát. És a csoda… be is következett.
Hogy tényleg ennek köszönhetem-e, vagy csak a bennem egyre erősebben munkáló vágy hozta meg, azt sosem fogom megtudni. De talán nem is számít. Egy valami biztos: ha nincs a déli adag, el sem kezdődik az egész. Néha olyan jól sikerül, hogy elszundítok – és fél órán át fel sem ébredek.
Utána viszont, mintha újjászülettem volna. A nap új lendületet kap, a fantáziám ismét szárnyal, az energiaszintem az egekben. Délután nem is kell kávé.
Estére elfáradok a pörgésben. Nem esem össze vagy ilyesmi, csak érzem, hogy elfogyott az erőm.
Képtelen lennék sötétedés után bármi szellemit csinálni – fizikait meg aztán végképp nem.
Az utolsó adag az elcsendesedéshez kell. Régen nem volt rá szükségem. Most viszont… el sem tudom képzelni nélküle.
Ilyenkor kicsit még kitágul az elmém – mintha szomjazná a szárnyalást –, aztán valahol repülés közben… elsötétül minden.
Egyik reggel technikai okokból nem tudtam vele kezdeni a napot. Nagyon megviselt. Magam is meglepődtem, mennyire. Azzal vigasztaltam magam, hogy a déli majd annál jobban fog esni.
Erre üzent a futár, hogy tizenegy és három között érkezik. Persze, lehetne mondani: ugyan, más is ki tudja nyitni neki az ajtót. Csakhogy ő előtte telefonál.
Mire eszembe jutott a titkos hely, ahová olyankor kerülnek a csomagok, amikor nem vagyunk otthon, már teljesen beszippantott az önsajnálat.
Este már az egész napos zaklatottság miatt nem akartam az egészet. Csak azért sem.
Lefekvés előtt ellenőriztem, hogy a fejhallgatóm töltöttsége tökéletes, és semmi nem állhat a reggeli élmény útjába. A selymes, bársonyos hangú férfiéba, aki halkan búgja a fülembe, hogy varázslatos napom lesz újfent – miután úgy köszöntött:
„Jó reggelt, te csodálatos lélek!”