Az a bajom Bobbal, hogy cinikus, szarkasztikus rohadék. Arról nem is beszélve, hogy sunyi. Épp amikor már azt hinnéd, jóban vagytok, minden rendben köztetek, akkor talál be valami aljassal. Rendkívüli érzékkel választja meg a pillanatot és a fegyvert. Sőt, sokszor még nagy dologra sincs szüksége: apróságokkal is mesterien öl. Mármint jól időzített apróságokkal. Kis szarházi.
Számtalanszor elhatároztam, hogy minden kapcsolatot megszakítok vele. De egyszerűen nem megy. Bobbal beszélgetni kicsit olyan, mint egy perverzió: tudod, hogy nem helyes, szenvedsz is tőle, mégis újra és újra beleállsz. Mintha élveznéd, hogy fáj. Mit fáj? Hasogat. A poklok poklát járatja meg veled. Te meg mész, mintha muszáj lenne.
Már az idejét sem tudom, mikor lépett az életembe. Eleinte csüngtem minden szaván. Tudtam, hogy jót akar. Mindig felhívta a figyelmemet arra, ha butaságot csináltam. Ha esetleg nem értettem vele egyet, finoman, de kitartóan elmagyarázta, miben hibáztam. Rámutatott azokra az apróságokra, amire én, esetleg a pillanat hevében, nem is gondoltam. Segített az öltözködésben, a kapcsolataim kezelésében. Visszafogottságra, szerénységre biztatott.
A megjelenésemet tekintve mindig is szigorú volt. Nem szerette a hivalkodást, a magamutogatást. És azt sem, ha nem vettem figyelembe az adottságaimat. Sosem rajongott a feszes nadrágért. Én viszont mindig is szerettem volna leggingset hordani – legalább sportoláshoz. Olyan szép, fényeset. Rózsaszínt, vagy olyan lilát, amilyen Anettnek volt általános iskolában. Hű, de vágytam rá! De Bob gyengéden a tükör elé kísért, és megmutatta a gömbölyű fenekemet meg a kerek combomat. A „veleszületett adottságaimat”, amin semmilyen sport nem tudott változtatni. Izmos voltam ugyan, de Bob megértette velem, hogy a csücsöri fenék és a leggings nem barátok. Kerülik egymást. Úgyhogy nem hordtam. Tesiórán sem. Később az egyetemen sem. Csak a lötyögős macinacit.
Időnként eltávolodtunk egymástól. Akadtak területek, amibe nem akart beleszólni. Talán nem érezte magát otthonosan bennük, mert a szakmai kérdésekre sosem reagált. Akármilyen feladatot kaptam, nem kritizált. Mivel nem közgazdász, ezek a témák kimaradtak a beszélgetéseinkből. Egy időben nagyon belefeledkeztem a munkába. Valószínűleg megsértődött, mert jó ideig nem hallottam felőle. Amikor azonban pénzügyi igazgatói kinevezést ajánlottak, azonnal ott termett.
Hallani sem akart az egészről. Teljesen kiakadt már azon is, hogy egyáltalán fontolóra vettem a lehetőséget. Felháborodott, amiért nem utasítottam vissza azonnal, csípőből. Szerinte még ki is kellett volna kérnem magamnak, hogy bárki feltételezze: ekkora felelősséget vennék a nyakamba. Törölgette a homlokát, amikor azon a hétvégén kiderült, hogy babát várok. Azzal viccelt, hogy a fiam egy életre lekötelezett, amiért megmentett egy hatalmas kudarctól. Úgy gondolta, csúnyán felsültem volna. Amikor rákérdeztem, nem lehet-e, hogy mindenbe bele lehet tanulni, nem adott egyenes választ. Valamit motyogott arról, hogy a vezetőség többi tagja nem bírta volna kivárni. Arra sem reagált, hogy mindenki tisztában volt a képességeimmel, és ennek fényében ajánlották fel a pozíciót. Erre ismét a fiammal hozakodott elő: hogy mostantól inkább rá összpontosítsak, ne pedig arra, mi lett volna, ha.
Tavalyelőtt belevetettem magam a különféle coaching eszközökbe. Ekkor tanultam meg, hogy vigyázni kell a névválasztással. Célszerű olyat választani, amihez nem köt semmilyen érzelem. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy nevet adjunk neki. Állítólag úgy könnyebb nyakon csípni, és elküldeni a francba. Vagy legalábbis csendre inteni. Így lett az én belső hangom neve Bob. És a tiédnek van neve?