María José sokkal inkább volt csalódott, mint dühös. Szóval Ludmilla simán rákente az egészet. Úgy állította be őt, mint valami lopkodós, vén bolondot, akinek egy egész helyiségnyi, mástól elcsent vacka van. Azt sem tudta pontosan, mi minden lapul ott. Isten tudja, hány év „zsákmányát” zsúfolta be a kamrába. Miért is nem dobta ki őket költözéskor? Pláne, hogy Ludmilla is rendszeresen odahordta a maga szerzeményeit.
Résnyire húzott szemmel vizslatta barátnőjét. Vajon hogyan zajlott az a beszélgetés? Milyen stílusban, milyen hangszínnel, milyen gesztusokkal fűszerezve taposta őt Ludmilla a sárba? És saját magát vajon hová helyezte a történetben? A kedves, megértő barátnő szerepében tetszelgett? Vagy a bosszús pótanyát játszotta el, aki már annyiszor megdorgálta azt a kis haszontalan María Josét?
– Mégis mit mondhattam volna? – kérdezte Ludmilla, mintha csak meghallotta volna a gondolatait.
– Mondjuk semmit? – süvítette az idős cukrász.
– Miután ott volt Esteban dzsekije a kamrádban?
– Az Estebané volt, nem valamelyik másik vendégé?
Ludmilla lassan, tagoltan ingatta a fejét. Jobbját a mellkasára szorította, és szomorú kiskutya-szemekkel nézett María Joséra.
Az idős kanári nőt elfutotta a méreg.
– Ide figyelj, Ludmilla – kezdte vészjósló hangon. Csípőre tette a kezét, vállát összébb húzta, és egyet előrelépett. – Azért még tisztában vagy vele, hogy azt a sok kacatot együtt gyűjtöttük, ugye?
– Hetek óta nem loptam semmit.
María José szeme elkerekedett.
– Ó, tényleg? – sipította. – Viktoria kedvenc neonrózsaszín törölközője magától repült be a kamrába?
– Az már ezer éve ott van – legyintett Ludmilla. – Jó ideje nem érzek késztetést semmire, ami más tulajdona.
– Attól még a múltat nem tudod meg nem történtté tenni.
– Lehet, de most csak a jelen számít. Márpedig én jelenleg – hangsúlyozta Ludmilla – nem veszek el másoktól semmit. Kigyógyultam belőle.
María José szeme ismét összeszűkült.
– Esteban hatására?
– Már előtte is éreztem, hogy elég – magyarázta Ludmilla. – De igen, az, ahogy Esteban megtalálta nálad a kabátját, hangos üzenet volt az univerzumtól.
A cukrász szemöldöke a haja vonaláig szaladt.
– Ó, igazán? – énekelte. – Egyenesen az univerzumtól?
– Hiába gúnyolódsz, attól még így van. Nekem sikerült leküzdenem ezt a rémes késztetést – vállait hátrafeszítette, mellkasát kidomborította, állát megemelte. – Természetesen neked is szívesen segítek leszokni.
– Megtennéd? – kérdezte María José maró gúnnyal.
– Nem érdekel, hogy ilyen hangnemben beszélsz velem. Akkor is a barátnőm vagy, és melletted állok.
María José megadóan hajtotta le a fejét.
– Értem… Csak tudod, azt a zoknit, ami a lábadon van, múlt héten még Dajanán láttam.
Ludmilla arca elvörösödött. Egyik lábfejét ösztönösen a másik bokája mögé rejtette. María José elkapta a pillanatot, és szája gúnyos mosolyra húzódott.
– Anyám borogass, Ludmilla! Csak ugratlak! Azt a zoknit tavaly magadnak vetted! – Széttárta a karját. – Ezek szerint fogalmad sincs, hogy loptál-e a múlt héten vagy sem? És jössz nekem az univerzummal, meg az üzenő széldzsekikkel? – háborgott. – A fenéket gyógyultál meg, te kis sunyi boszorkány!
Ludmilla eltakarta az arcát, majd kiviharzott a házból.