– Kislányoknak almalé, nagyfiúknak szőlőlé – teszi elénk a maszatos poharakat a pultos néni.
Titokban, nehogy észrevegyék, mindig egy helyen megdörzsölöm az ujjaimmal. Aztán figyelek, hogy csak arról a feléről igyak.
Tudom, hogy nem mossák el rendesen. Pár csepp mosogatószert önt a vízbe a pultos néni, meglögyböli a kezével, aztán sitty-sutty, megmártogatja a poharakat. A takarító néni mindig morog a háta mögött, hogy ez minden, csak nem mosogatás. A vendégek meg koszos pohárból isznak. Egyszer elmeséltem Nagypapának, de ő csak legyintett. Szerinte az alkohol fertőtlenít. A kocsmában úgyis mindenki azt iszik. Kivéve én. Én mindig almalevet kapok. Még tizenkét évig. Legalábbis Nagypapa barátai szerint. Utána majd én is úgy fogom „magamba dönteni” a bort, mint minden rendes ember.
Annyira nem is szeretem az almalevet. Klóros víz íze van. Csak tessék-lássék kortyolgatom. Szívesen otthagynám, de nem akarom megbántani a pultos nénit. Nagypapa szerint aranyból van a szíve. Azt mondja, egy egész focicsapat elfér benne. Meg a lába között. Ezt azért nem hiszem. Főleg, hogy mindig szűk miniszoknyát hord.
Szerintem a bort sosem fogom megszeretni. Savanykás, kellemetlen szaga van. Főleg, amikor a sok bácsi borosat szuszog. Nagypapa is. Olyankor, amikor közel hajolnak hozzám, nem veszek levegőt. Ha nem úszom meg pár érthetetlen viccel, és sokáig beszélnek úgy, hogy az orrunk szinte összeér, lehajtom a fejem, és gyorsan teleszívom a tüdőmet. Bár a ruhájuk sem jó szagú. Néha azt képzelem, hogy rab vagyok, és addig nem jutok friss levegőhöz, amíg ki nem szabadulok. Amikor végre megmenekülök, kiszaladok a kerthelyiségbe, és hangosan lihegek. Sajnos ott sem maradhatok sokáig, mert az a kártyások felségterülete, és nem szabad őket zavarni a gondolkodásban. A kártyások persze hangoskodhatnak, az nem zavarja őket. Pedig én meg sem szólalnék. Beülnék egy asztal alá, és ott várnám ki, hogy leteljen Nagypapa kimenője. Ami valójában Nagymama énideje, amikor senki sem lehet a házban. Még én sem. Akkor sem, ha némán behúzódnék a kamrába. Igazából bármit megtennék, csak ne kelljen a kocsmába jönni. Ám az énidő az szent. Nagymama szerint majd én is megtanulom, milyen piszok nehéz állandóan másokat szolgálni.
Az esős idő a legjobb, mert olyankor senki sincs kint. Félnek, hogy elázik a kártya. Igaz, én sem mehetek ki, nehogy behordjam a sarat, de legalább az ajtóban állhatok. Hacsak nincs huzat, mert azt Nagypapa nem szereti. Olyankor be kell csukni az ajtót. Azok a kimenők végtelenül hosszúak. A kocsmának hamar nehéz szaga lesz a sok „borgőzös pofájútól”, ahogy Nagymama hívja őket.
A pultos néni szerint, ha nagyobb leszek, nyaranta majd neki segítek kiszolgálni a kártyásokat meg a játékgépeseket. Illedelmesen rámosolygok ilyenkor, de a szívem mindig összefacsarodik. Én ugyanis inkább a takarító néninek segítenék. A kerthelyiségben sikálnám ragyogóra az összes asztalt, hogy minél jobb legyen a kártyásoknak. Egész nap körülöttük sürögnék-forognék. Azok pedig ugyanúgy nem szólnának hozzám, ahogyan most sem teszik. Őket teljesen lefoglalja a játék.
Kevés gépes van, Nagypapa az egyetlen, aki minden délután órákon át ott ül. Azt mondta, engem is szívesen megtanít majd, ha rendesen felérem. Csakhogy kis törpe vagyok még, folyton magasra kell tartanom a fejem. Meg aztán, elég unalmas. Szerintem Nagypapa is unja már néha. Mondtam is neki, menjünk inkább a játszótérre, de ott meg bor nincs.
Ha majd keresek pénzt a kocsma takarításából, veszek neki a boltban egy egész üveggel. Hátha akkor lesz kedve leülni a padra, a friss levegőre, míg én hintázom.