„Te szemét, piros hajú, öntelt gazember!”
Noud összeszorított szájjal rohant le a lépcsőn, nehogy kimondja – vagy inkább beleordítsa a lépcsőház fullasztó levegőjébe. Szinte szétfeszítette a düh. A Timothynál tett látogatás többet ártott, mint használt. Nemhogy nem tudott meg semmit Bernard titokzatos, félórás eltűnéseiről és az éjszakai halálhörgésről, de még meg is kellett hívnia azt a lágy hangú, irritáló alakot a születésnapi partira. Pedig volt egy pillanat, amikor azt hitte, sikerülhet. Amikor az a nagy, pufók arca elárulta, hogy Timothy tud valamit. Végül aztán példátlan gyorsasággal vett erőt magán az a senkiházi. És bár onnantól vibrált a levegő, Timothy blazírt képpel ment bele a buliszervezős színjátékba. Hogy a fene enné meg az egészet!
A bejáratnál intett a taxinak, hogy mégsem kell. Nem érdekelte, hogy a semmiért fizette ki a busás fuvardíjat. Muszáj volt gyalog nekiiramodnia a meredek utcáknak. Majd ha kifullad, hív egy másikat. Addig lohol, ameddig a lába bírja, hátha sikerül valamennyit levezetnie a testét-lelkét szétfeszítő feszültségből. Akár egy egész város egynapi energiaellátását is fedezhetné vele.
Leszegett fejjel, mellkasa előtt ritmusosan mozgó, ökölbe szorított kézzel rótta a kilométereket. Máskor hibátlanul álló, dús haja most izzadtan tapadt a homlokára, ingének finom anyaga pedig átázott a hónalja alatt. Torkát a sírás fojtogatta, elméjében szörnyű képek cikáztak. Látta Bernardot meztelenül, kikötözve Ted ágyán. Aztán a jelenet megfordult: Ted feküdt az ő hálószobájukban, ugyanúgy kikötözve – de nem mint fogoly, hanem mint partner egy pikáns játékban. A képek egyre sötétebbek lettek. Ted magatehetetlenül zuhant alá a lépcsőn, Bernard pedig rémülten, kétségbeesve omlott mellé. És végül feltűnt Timothy is – arcán az a tenyérbemászó vigyor, ahogy pajkosan felkiált:
— Bernard, én csődöröm!
Torkából visszafoghatatlanul tört fel az ordítás. Hangja ide-oda csapódott az apartmanokkal zsúfolt utcában, megremegtetve a sorházak ablakait.
*
Le sem zuhanyzott; csak úgy, ahogy volt, lezuhant a kanapéra. Még néhány percig merengett azon, vajon mit gondolhatott róla a taxis, miután előbb elküldte, majd visszahívta. Végül vállat vont, és előhalászta a zsebéből a telefonját. Rácsatlakozott a szlovák házaspár, Dajana és Adrian bekamerázott nappalijára, és figyelte, ahogy a család elfogyasztja a kora esti vacsoráját. Most kapóra jött számra a semmitmondó beszélgetésük a „nagy életről”, a pénzről, amit majd keresnek, ha végre sikerül gyökeret verniük. Adrian, ahogy mindig, most is előadta, hogy mennyivel keményebben kell dolgozniuk, mint a helyieknek, ugyanazért az elismerésért.
– Bár tudnám, mi a fenét csinál Viktoria Tednél – szólalt meg hirtelen Dajana.
Noud úgy pattant fel, mintha villám csapott volna belé.
– Mit érdekel az téged? – vont vállat Adrian. – Gondolom, dugnak.
– Teddel?! – horgadt fel Dajana.
– Miért ne? Azért mert téged taszít az a seggfej…
– Mindenkit taszít – háborgott tovább Dajana.
Adrian vállat vont.
– Én is többet néztem ki abból a nőből, de látod. Ezek a lóvés népek ilyenek. Nem tudnak mit kezdeni magukkal. Gondolom, Günter egy rakás szerencsétlenség az ágyban, Ted meg egy állat. Mindig ez van.
– Ennyi? – fintorgott Dajana.
– Persze, hogy ennyi.
Noud füle olyan hangosan zúgott, hogy rá kellett tapasztania a kezét. Bernard, Ted és Viktoria egy házban, naponta többször is együtt? Mi a fene folyik itt? És főleg, mi olyan, amiről ő nem tudhat?