És milyet? Sósat vagy vajasat? Netán sós-vajasat?
Tőled kérdezem, akinek a keze ösztönösen tapogatózik valami nasi után, ha „műsort” lát. Legyen az egy másik szenvedése, szorult helyzete, esetleg ijesztő tánca azon a bizonyos pengeélen. Mert a te kezed ösztönösen nem a másik felé nyúl, hanem tőle el. A tested is kicsit hátrább araszol, hogy jobb legyen a kép. Hogy minden apró részlet beleférjen, de azért még jól lásd az arcát. A félelemtől vagy sírástól eltorzult arcát. Így, kicsit távolabbról azonban látszik a görcsbe rándult test, a remegő térd, és a nagy, sötét gödör, amibe talán beleesik.
Élő egyenes adásban.
Csak a te szórakoztatásra.
Ha beleesik: az a legjobb, ami történhet. Hiszen láthatod aláhullani, hallhatod az utolsó, kétségbeesett sikolyát. A jelenet minden részlete bevésődik – a hang, a kép, a mozdulat – és reményeid szerint kitart egy életen át, átsegítve megannyi nyomorult, magányos, frusztrált órán, esetleg néhány rosszul sikerült szexuális együttléten. Elég csak felidézni a retinádba égett képet, és máris jobban telik az idő, életre kel a libidó. Mosolyt csal az arcodra a tudat: neki ott és akkor sokkal rosszabb volt. Zuhanása maga volt a pokol. Mi az egy elcseszett dugáshoz képest?
Ha nem esik bele: úgy is jó.
A szinte tapintható, szagolható rettegés örök témát szolgáltat majd egy-egy körülült, néma asztalnál.
Fellendít bármilyen unalmas beszélgetést.
Arra a pár percre, amíg elmeséled, kipirul az arcod, szaporább lesz a légzésed.
Ha van egy kis fantáziád, kedvedre színezheted, csavarhatod, hozzáadhatsz, elvehetsz belőle.
Bármit megtehetsz, hogy minél hosszabban, izgalmasabban lehessen továbbadni.
Úgysem látta más a mozit, ami ennyi lehetőséget kínál neked. A sztorid akár úgy is végződhet, hogy te voltál a hős – a kivont kardos megmentő.
Beszélhetsz róla lekezelően, hangsúlyozva annak a szerencsétlennek a vélt gyengeségeit, amelyek oda vezettek, hogy majdnem.
De nem.
Mert Istennek hála, te ott voltál.
Te, aki nemcsak rohadtul érdekes vagy, hanem nagyvonalú segítő is.
Mondhatnád, hogy te csak szeretsz veszélyesen élni.
De az a nagy büdös helyzet, hogy nem erről van szó.
Ha a veszélyt keresnéd, keresztülfeküdnél azon az elcseszett gödrön, tíz körömmel marva a földet, hogy megtartsd magad – és segíts.
A te mozgatórugód azonban nem ez, hanem az a zsigeri szintű, testet-lelket szorosan átszövő irigység.
Az, ami mindenre bejelez, amit minden triggerel, és felvillan a szemet bántó, villogó tábla:
„Meg sem érdemled!”
Hiszen mindenki tudja, hogy te vagy az, akinek az a bizonyos dolog járna.
Még akkor is, ha valójában nem is tudnál vele mit kezdeni.
Néha meg kell állnom, hogy alaposan szemügyre vegyelek.
Pedig már annyiszor láttalak.
Lényed átível országon, városon, végzettségen, élethelyzeten, koron és nemen.
Mégis újra és újra elcsodálkozom:
Te most tényleg azt a kibaszott popcornt tömöd a pofádba, miközben az a szerencsétlen pár méterre tőled a lőtt sebét szorongatja?
És jól látom… az a mosoly a szád szélén?
Úgy megráznám a vállad – de úgy igazán –, hogy megértsd:
egy jó film nem húz ki a szarból,
és nincs annyi jó sztori, ami kitöltsön egy egész életet.