Bernard nagy gonddal rendezgette a kerti asztalkán a terítéket. A nap még alacsonyan járt, sugarai nem érték el a medence víztükrét. A komplexum békés csendbe burkolózott; lakói nem siették el a felkelést. Egyedül Perla szaladgált fel-alá az udvaron, mintha élvezné, hogy most övé az egész birodalom. A fehér pamacs vidáman lihegve rótta a köröket, hol a kövön, hol a puha, zöld pázsiton. Senki sem szólt rá. Ted az ágyat nyomta, Ludmilla pedig csak akkor mert rászisszenni, ha biztos volt benne, hogy María José nem látja – ami ritkán fordult elő.
Mikor Bernard végzett az előkészületekkel, kihozta a tálcára készített reggelit. Noudnak epres chiapuding, friss gyümölcsök és vörös tea készült; magának vajjal kent croissant és tejeskávé. Időnként felpillantott a hálószobájuk ablakába, mert tudta, Noud onnan figyeli. Az elmúlt hetek feszültségeiért szerette volna kárpótolni élettársát. Tudta, hogy egy ilyen apró gesztus gyakran egyenes út a bocsánathoz.
Időről időre azonban – minden igyekezete ellenére – belekeveredett egy-egy olyan megbízatásba, amiről nem beszélhetett. Még akkor sem, ha egy közösen megoldandó ügy miatt költöztek a Kanári-szigetekre. Az eleve túl szövevényes és kényes esetet Viktoria váratlan berobbanása teljesen összekuszálta.
– Ugye – szólalt meg váratlanul Noud mögötte –, nem Ted szedte le a kamerákat a házában, hanem te.
– Sss – intette le riadtan Bernard. – Mi ütött beléd? – suttogta.
– Azt mondtad pár hete – folytatta halk, jeges hangon Noud –, hogy egyik éjjel, miközben ellenőrizted a felvételeket, láttad, amint elsötétülnek. De ez nem igaz, ugye? Te voltál. Azóta tűnögetsz el félórákra, és azóta lett Viktoria Ted „készséges ápolója”. Jól sejtem?
Bernard feje erőtlenül előrebicsaklott.
– Nem beszélhetek erről… – nyögte. – Kérlek, inkább üljünk le reggelizni. Felejtsük el ezt az egészet pár órára.
– Addig, amíg újra el nem jön az idő, hogy menned kell? – kérdezte fagyosan Noud.
Bernard könyörgő tekintettel nézett társára.
– Noud – lehelte. – Ne most. Ne itt.
– Oké – vont vállat Noud.
Hirtelen mozdulattal megkerülte Bernardot, és kiállt a terasz elé, arccal az udvar túlsó vége felé.
– Hé – kilátott –, Günter!
Karjával hevesen kalimpált. Néhány emeleti ablak kinyílt, de Noud nem zavartatta magát. Két ujját a szájába dugta, és éleset füttyentett.
Bernard földbe gyökerezett lábbal, rémülten figyelte. Szerette volna megállítani, de hang nem jött ki a torkán. Mire felocsúdott, Günter félmeztelenül, kezében konyharuhával letakart kosárkával jelent meg.
– Hoztam nektek friss perecet – mutatott büszkén a kosárra.
– Te aztán nem vagy rest, barátom – nyújtotta felé mindkét karját Noud. – Hihetetlen, mennyi energiátok van nektek.
Günter kisfiús mosollyal nyújtotta át a gondosan letakart, illatos pékárut. Bernard készségesen kihúzott neki egy széket.
– Máris hozok neked terítéket.
– Ó, ne fáradj…
– Ez nem fáradság – vágott közbe sietve Noud. – És ez a legkevesebb, amit megérdemelsz azok után, amit teszel.
Günter szabadkozva legyintett.
– Csak egy kis perec…
– Ja, nem arra gondoltam – tette a vállára kezét gyengéden Noud. – Én arra céloztam, hogy olyan önzetlenül a nyakatokba vettétek Ted gondozását. A rokonotok amúgy?