Günter készségesen sétált bele Noud csapdájába. Langyos, mandulatejes kávéjába egy darabka croissant-t mártott, majd eltüntette a szájában. Jóízűen, élvezettel nyelte az aznapi második reggelijét.
– Ted nem rokon, hanem régi jó barát – felelte nyugodtan.
Noud szemöldöke magasra szökött; arcán túljátszott csodálkozás ült ki.
– Tényleg? – kérdezte, szándékosan eltúlozva a meglepődést. – Fel sem tűnt eddig, hogy ilyen szoros a kapcsolatotok. Sőt – tárta szét a karját kissé teátrálisan –, azt hittem, vadidegenek vagytok egymásnak, akik ráadásul nem is kedvelik egymást.
Günter mosolya fintorrá dermedt. Zavartan fészkelődött a székén, kínjában köhintett párat. Segélykérően a házuk felé pillantott, de a terasz üres volt. Noud nem tudta leplezni elégedett mosolyát. Óvatosan Bernardra sandított, ám azonnal meg is bánta. Társa szeme villámokat szórt, arcizmai megfeszültek. Noudot azonban nem érdekelte Bernard dühe. Közös küldetésük mellé valami kétes mellékszálat indított el – egy olyan játékot, amely köztudottan veszélyes, és soha nem vezet jóra.
– Igazából Viktoria régi baráti köréből való – kezdte bizonytalanul a magyarázkodást Günter. – Nekem sosem volt igazán szimpatikus, gondolom, nem kell ecsetelnem, miért.
Egy ideig kiskanalával szórakozottan kopogtatta a csésze szélét, majd – mintha hirtelen eszébe jutott volna valami hihető történet – arca felélénkült.
– Tudjátok, kicsit féltékeny voltam rá, és Viktoria megszakította vele a kapcsolatot a kedvemért. Évek óta nem beszéltek.
Noud azonban kegyetlenül lecsapott újra.
– És hogyhogy pont ugyanarra a szigetre, ugyanabba a városba, ugyanebbe a komplexumba sikerült költöznötök? – kérdezte gyanakvó hangon. – Ne haragudj, öregem, de ez nekem elég gyanús. Mármint… – élte bele magát egyre jobban a naiv „barát” szerepébe – ne vedd rossz néven, de szerintem itt valami nem stimmel. Az a fickó nem véletlenül vett pont ugyanitt házat…
Günter arcából kiszaladt a vér. A kiskanál kopogása felgyorsult remegő kezében.
– Nos, én… – dadogta. – Nem hiszem. Viktoria nem olyan, és én maradéktalanul megbízom benne.
– Ugyan már, Günter, barátom – fakadt ki Noud. – Dehogy gondolnék ilyesmit a feleségedről – színlelt felháborodást. – Egyértelműen Tedre céloztam! Belőle aztán bármit kinézek!
– Ja… hogy… – Günter láthatóan teljesen elveszítette a fonalat.
Noud álmodni sem merte, hogy ekkora szerencséje lehet. Diadalittasan Bernard felé fordult. Társa mellkasa ütemesen emelkedett, orrlyukai kitágultak, ökölbe szorult kezének ujjai mélyen a tenyerébe vájtak. Noud egy pillanatra megsajnálta az élettársát – de az érzés hamar elpárolgott. Bernard gyakorlatilag elárulta őt, ki tudja, miért. Ráadásul egy idegen nő, Viktoria kedvéért. Szája sarka gúnyos félmosolyra húzódott. Igen. Bernard megérdemli a leckét.
Gyengéden megfogta Günter csuklóját, és mélyen a szemébe nézett.
– Én a helyedben – kezdte meleg, bársonyos hangon – utánajárnék ennek.
– P-persze… mindenképp – nyögte Günter.
Szédelegve felállt, majd mintha vaksötétben botorkálna, tapogatózva kereste a terasz kijáratát.
– Te aztán szereted kevergetni a szart, baszki – vicsorgott Bernard. – Mint valami jóféle lekvárt, úgy kavarod, forgatod, élvezettel.
Noud kihúzta magát, állát kissé megemelte.
– Te szedted hozzá az alapanyagot, életem virága. – Felállt, felkapta a csészéjét. – Egyébként köszönöm a reggelit, fenséges volt.