Legalább negyvennyolc óra telhetett el azóta, hogy Ted eljátszotta az eszméletlenséget. Ezt abból a két alakból próbálta kikövetkeztetni, akik időről időre megjelentek körülötte. A nő – mert abban már egészen biztos volt, hogy nő – gondosan ügyelt arra, hogy semmilyen napirend ne legyen kiszámítható. A mosdatás ritmusa mégis elárulta a nappalok és éjszakák váltakozását.
A mozdulatai puhák voltak ugyan, de valójában inkább bizonytalanságról árulkodtak. Nem tűnt profinak. Ted egyre biztosabban érezte, hogy a színjátéka hatásos: a nő nem tudta megkülönböztetni az igazi eszméletlenséget az eljátszottól. Olykor egy férfi is feltűnt mellette – nem gyakran, csak annyira, hogy Ted észrevegye: a nő nincs teljesen egyedül. A mozgása határozottabb volt, inkább valamiféle segítő benyomását keltette – olyasvalakiét, aki időnként odanyújtott egy tárgyat, vagy megtartott valamit, amíg a nő ügyetlenül küzdött vele.
Arról, hogy mennyi ideje tartják fogva, Tednek fogalma sem volt. A teste és az agya a túlélés legalacsonyabb fokozatára váltott. Nem menekülni próbált – azt még túl kockázatosnak ítélte – inkább tökéletesen mozdulatlan maradni, és hagyni, hogy az intravénás táplálás életben tartsa. A két ember jelenléte azonban egyre nyugtalanítóbb volt: mintha maguk sem tudnák igazán, mit kezdjenek vele.
Már ült börtönben, és onnan meg is szökött. Nem erőből, hanem ésszel és kitartással. Számára nem létezett lehetetlen. És tudta, hogy mindenkinek van valahol egy gyenge pontja – csak idő kell hozzá, hogy kifigyeld. Márpedig Tednek most bőven akadt rá ideje.
Egyre biztosabb volt abban is, hogy ismeri a nőt. Nem úgy ért hozzá, mint aki idegenként kezeli. Bár Ted számára a női érintés általában a kínzás egyik formája volt, ez a nő valahogy másként hatott rá. Nem érzett undort a közelségétől – és ez ritka volt nála.
Először azt hitte, Stockholm-szindróma kezd rajta kialakulni, és vonzódni kezd a fogvatartójához. Később azonban be kellett látnia: ez képtelenség. Hiszen az a nő gyakorlatilag kedve szerint kínozta őt. Igaz, a fürdetést érezhetően nem szerette. Olyankor a zavar és a szégyen nehéz levegője telepedett a szobára. A nő rendre kapkodott és ügyetlenkedett. Hol a szivacs, hol valami más esett ki a kezéből. Keze érezhetően remegett, mintha ellen akart volna állni annak, amire az agy utasította.
Ted rettenetesen kimerült a figyelésben. Alig várta, hogy a nő és a fura segítője végre befejezze körülötte ezt a különös, ügyetlen rendezgetést. Felkerült az infúziós állványra a tasak – fogalma sem volt, mit tartalmaz. A katétercső végére új gyűjtőzsák került, rá tiszta takaró. Aztán a nő egy párnával jelent meg. A férfi feltehetőleg nem figyelt, mert éles csettintéssel hívta fel magára a figyelmét.
Ted úgy érezte, eljött a pillanat egy óvatos, de vakmerő kísérletre. A nő egyik keze már a feje alá csúszott, amikor Ted hirtelen megfeszítette a nyakát. A mozdulat annyira váratlanul érte fogvatartóját, hogy elvesztette az egyensúlyát és előrebillent. A keze beszorult Ted tarkója alá, így nem tudott időben hátrálni – kis híján ráesett. A rosszul felhelyezett hajháló hangtalanul csúszott le, szabadjára engedve a puha hajtömeget, amely Ted arcába omlott.
Az ismerős illat egyetlen pillanat alatt hozta el a felismerést – a bizonyosság hideg, görcsös megkönnyebbülését a hetek óta tartó bizonytalanság után.
A Macskanő!
A nő, aki nemrég még olyan különös, édesen kínzó érzéseket váltott ki belőle, most valódi, fizikai gyötrelmet okozott. Ted teste tehetetlenül adta meg magát az újabb adag nyugtatónak.