Általános iskolás koromban megtanultam, hogy aki rossz jegyet kap, az buta.
A négyes még betudható a figyelmetlenségnek, de sürgős javításra szorul. Nem maradhat úgy.
Na, nem magatartásból, mert akinek négyese van magatartásból, az rossz.
A hármas már szigorúan büntetendő, mert különben elkallódik a gyerek. Nem lesz belőle semmi.
Ami ugye az egész létezés értelmét rengeti meg alapjaiban.
Mert vagy lesz belőle valaki. Olyan igazán valaki.
Vagy jobb róla nem is beszélni.
A valaki mércéje persze kurva magasan van.
Cím és rang nélkül irány a süllyesztő.
Ott is a szégyenpad.
Ez igazán az egyetemen lett probléma.
Hála az égnek a magatartást nem osztályozzák, a lelkiállapotot viszont igen.
Gyenge vagy? Így jártál. Majd próbálkozol újra.
Még remegő térddel kullogtál vissza? Akkor lehet elhúzni, és majd visszajönni, ha összeszedted magad.
Nem sikerült?
Akkor hagyd abba. Azonnal.
Ne is próbálkozz tovább.
Nem neked való.
Egyértelmű: buta vagy, és neked nem fog sikerülni.
Gyerünk, valld csak be magadnak.
Nem picsogni kell, hanem feladni.
Elkullogni, és elmondani sokszor:
béna szar vagyok. Egy hülye.
Annak születtem, csak eddig mázlim volt.
És mitől lesz jobb, ha feladod?
Attól kérlek, hogy életed végéig gyötörhet a kérdés:
Mi lett volna, ha inkább mégis maradsz és küzdesz?
Ha kiderül, hogy nem vagy béna szar, csak pár biztató szóra lett volna szükséged?
Mondjuk olyanokra, hogy:
emberek milliói végeztek már el különböző egyetemeket.
Pár bukás nem jelent semmit.
És mindenki tudja, hogy vannak aljas tanárok.
Ellenük nincs gyógyszer.
Őket túl kell élni.
Közönséges akarással.
A felnőtt, nagybetűs életben már másként jönnek a „jó tanácsok”.
Negédes szavakba csomagolt, cukormázas taposóaknák.
„Erre a pozícióra születni kell.”
„Oda csak a vezetőség ismeretségi köréből vesznek fel.”
„Ehhez sok-sok év tapasztalata kell.”
„Vágyj kevesebbre, és akkor biztosan nem csalódsz.”
„A siker nem minden.”
„Ez nem munka, ez hobbi.”
„Légy realisztikusabb.”
„Ezek csak álmok.”
„Az álmaid kergetéséből nem lehet megélni.”
„A gyerekedre nem gondolsz?”
Ó, igen.
A gyerek-kártya.
A legjobb aduász.
A gyerek annyi mindenre jó.
Például lelkiismeret-furdalást ébreszteni.
Elég csak finoman rávilágítani:
önző vagy.
Mert aki magára is gondol, az önző.
Aki „nagyravágyó” – mert hogy van ilyen szitokszó is –, az önző.
És persze megvetendő, mert nem a könnyen elérhetőre vágyik, hanem valamiféle „nagyra”.
Nézz csak körül, mennyi „nagyravágyó” van a világban.
A sok önző feltaláló.
A tudósok.
Az énekesek, színészek.
A művészek sokasága, akik nem átallották kergetni az álmaikat.
Sokan közülük dacára a mélyszegénységnek.
Dacára a lehetőségek teljes hiányának.
Vagy akkor most hogy is van?
Őket nem kell megdorgálni?
Volt valami határ, hogy eddig és nem tovább?
Már túl sok „nagyravágyó” kaparta fel magát, és innentől befejeztük?
Nincs több hely a nagyságnak?
Mi van akkor, ha még van pár hely?
Mi van, ha nem tudjuk, meddig és hánynak?
Akkor is feladod?
Vagy hallgatsz arra a kis belső hangra,
aki már csak ritkán mer megszólalni,
de amikor igen, akkor sírva könyörög:
Ne add fel.
Soha.
De soha.