Minden sikeremet elvették tőlem.
A kicsiket és a nagyokat egyaránt.
A kicsiket azért, mert mások nagyobbakat érnek el.
A nagyokat azért, mert léteznek annál sokkal látványosabb, monumentálisabb sikerek.
Megtanultam, hogy ez a dolgok rendje.
A kis siker nem siker, arról inkább hallgatni illik.
A nagy meg csak viszonyítás kérdése – tehát olyan meg nincs is.
Pedig kurvára szerettem volna sikeres lenni valamiben.
Egy ponton túl már mindegy volt, miben.
Tanulásban, verekedésben, seggnyalásban, házi írásban, tolakodásban, barátságok megszakításában, fiúzásban – mindegy.
Csak legyen már valami elismerésre méltó.
De nekem maradt a „csak”.
A „bezzeg”.
És elhittem, hogy egyszerűen így születtem:
nincs semmihez igazi tehetségem.
Jobb, ha nem is erőlködöm, elfogadom a középszerűséget, és „meghúzom magam”.
Megtettem.
Belül pedig szétfeszített, hogy nem hittem el.
Egyszerűen nem lehet igaz.
Annyi izgalmas, csodálatos, különleges ember van a világon, körülöttem – és tényleg csak én vagyok az, aki ennyire elcseszett selejt?
Hogy a fenébe történhetett ez meg?
Aztán a sejtszinten beivódott kétely készségesen a segítségemre sietett:
Oké, kurva tehetséges, de nézd meg, milyen pattanásos.
Ja, persze odáig jutott, de nincs is, aki megdugja.
Azért lett az, aki, mert az apja pénzelte.
Ezt a hülye is meg tudja csinálni.
Sorolhatnám napestig az aljasságokat, amelyeket megtanultam ilyen jól kiszúrni.
Ez lenne a tehetségem?
A villámgyors hibafeltárás?
Olyan zsigerivé vált, hogy a legjelentősebb munkahelyemen az első válasz a
„Hogy lehet ezt megoldani?”
kérdésre mindig egy látványos, lassú fejcsóválás volt.
Aztán megoldottam ugyan – mert ott belül én is rohadtul akartam –,
de előbb meg kellett mutatnom a sok valós és vélt buktatót.
Mert a hibákra tettem fel az életem.
Hogy megmutassam, mennyi mindentől függ a siker.
Mennyi tőlünk független dologtól.
Amire nincs hatásunk.
Ami ellen nem tehetünk.
Csak tűrjük a csapást, hogy nekünk ez sem jön össze.
Hiszen én ilyen típus vagyok.
Az elbukós.
A nem sikerülős.
Az, aki engedte, hogy élete legnagyobb sikerét elintézzék annyival:
„Hát erre csak ne legyél olyan büszke…”
És én nem voltam többé büszke rá.
Eldobtam.
Pedig amikor elértem, sírtam a boldogságtól.
Olyan piszok szerencsém van, hogy újrakezdhettem.
Az ára agyműtét.
A mellékhatása epilepszia.
De megérte.
De még mennyire.
Mert aki visszajöhet, azelőtt többé nincs lehetetlen.
A zsigeri szinten beivódott „tudás” persze ólomsúlyként húz vissza,
de a küzdeni akarás sokkal erősebb.
Ott az örök gát:
hogy ez még nem elég jó,
nem lehet kitenni az ablakba,
de a feladás már nem opció.
Aztán valahogy egyre több sikeres emberbe botlottam.
Olyanokba, akiktől rengeteget tanultam.
Emlékszem, mennyire letaglózott egyik-másik sikertörténet,
amikor kiderült, milyen kiütéssel győzte le az akarat és a hit a milliónyi akadályt.
És bár egyik sem hiányzik belőlem,
ott van az örök kétely.
A hangosan üvöltő hang:
„jó, de…”
Még nem győztem le,
de megtanultam kezelni.
Ráadásul ott van két kis élet,
amit nem tehetek tönkre.
Két élet,
ahol örökké érzelmi bástya akarok lenni.
Egy tükör,
amely mindig bizonyítja a különlegességüket és egyediségüket.
Azt hiszem, általuk tanultam meg igazán,
hogy nem vehetem el mások sikerét.
Még titkon, kimondatlanul sem.
Nem tompíthatom.
Nem bagatellizálhatom.
Mert az az övék.
Nem az enyém.
Ami pedig engem illet meg,
azt már nem adom.
Többé nem.