– Ted – paskolta meg a szódásüveg-szemüveges férfi vállát Noud. – Végre újra közöttünk vagy!
Ted felvonta a szemöldökét.
– Sejtem, mennyire hiányoztam – mondta gúnyosan. – Főleg nektek.
– Ugyan, szomszéd – nevetgélt zavartan a holland férfi. – Azért mégiscsak egy közösséghez tartozunk. Egy nagy, színes, érdekes társaság a miénk. Ugye, Bernard?
Bernard sokatmondóan hümmögött, bólogatott. Jobbnak látta csendben maradni. Szinte biztosra vette, hogy megremegne a hangja. Kínjában söprögetni kezdte a vállát. Gyűlölte a bizonytalanságot.
Ted kifejezéstelen arccal figyelte, ahogy Bernard úgy tesz, mintha valami láthatatlan szösztől próbálná megszabadítani az ingét.
– Remélem, nem maradtam le semmi lényegesről, amíg az ágyat nyomtam – jegyezte meg ridegen.
Választ nem várt.
Noud viszont nem adta fel. Mindenáron ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból.
– Mégis mi történt veled, Ted, ha nem titok? – kérdezte.
– Kimerültség – vont vállat Ted.
– Ennyi? Csak elfáradtál?
– Úgy is lehet mondani – felelte –, ha az ember évekig nem tud rendesen aludni, és az idegrendszere végül feladja a szolgálatot.
– És miért pont Viktoriát kérted meg, hogy ápoljon? – csúszott ki a száján.
Bernard arcából kifutott a vér. Keze a vékony vászonnadrág zsebén át a combjába mart.
– Mégis ki más tudott volna segíteni? Te? Vagy a két öreglány? Esetleg Carlos? – kérdezett vissza gorombán.
Noud azonban képtelen volt leállni.
– Mondjuk egy szakember?
Ted mély levegőt vett, majd elnyújtott morgással fújta ki.
– Kedves szomszéd – kezdte fagyosan –, meghat, hogy miután szinte teljesen felépültem, ennyire aggaszt a múlt. Kár, hogy nem akkor jutott mindez eszedbe, amikor erőtlenül feküdtem heteken át az ágyamban.
Szódásüveg-szemüvegén át megvető pillantást vetett a két holland férfira, majd tekintetével Viktoriát kereste.
Bernard szótlanul intett Noudnak, hogy ideje odébbállniuk. Sokatmondóan a grill mellett hallgatózó Carlos felé sandított.
Ludmilla alig várta, hogy az általa veszélyes bűnözőknek titulált férfipáros eltűnjön Ted mellől. Ő sem akart kimaradni a megjátszott örömködésből, és saját szemével, közvetlen közelről akarta látni az utálatos férfit. Remélte, hogy kiszúr rajta valami gyanúsat a különös eltűnése, majd újbóli felbukkanása után. Egy pillanatig sem hitte el, hogy Viktoria pusztán emberbaráti szeretetből ápolta Tedet. De még azt sem fogadta el, hogy pénzért vállalta volna. Neki senki sem adja be, hogy a német házaspárnak titkolt anyagi gondjai lennének.
Ahogy Bernard és Noud a grill mellé húzódtak, Ludmillának több sem kellett. Egyetlen, korát meghazudtoló szökkenéssel Ted mellett termett.
– Milyen jó színben vagy, Ted – csapta össze színpadiasan a kezét.
Ted grimaszba torzult mosollyal fogadta a bizarr bókot.
– Ha te mondod, Ludmilla…
– Mit mondtak a mentősök, amikor rád találtak? – kérdezte mézesmázos hangon.
Ted, mintha valami thrillerben szerepelne, elkiáltotta magát:
– Uram! Uram! Hall bennünket?
Majd gúnyosan Ludmillára nézett.
– Vélhetően ezt mondták, amikor rám törték az ajtót, Ludmilla. Vagy te mást hallottál?