Pauline beleborzongott, ahogy feltámadt a hűvös éjszakai szél. A ház felé pillantott, de még nem akart bemenni. Feljebb húzta a melegítőfelső cipzárját a nyakánál, és még jobban belepréselte magát a napozóágyba. Hátha nem eredne el az eső addig, amíg kint marad. Tekintete az emeleti hálószoba ablakára siklott.
Rohadj meg, te szemét – gondolta, majd összeszorította a szemhéját.
Már régóta sejtette, hogy valami nem stimmel Rob utazásaival. Nemcsak azért, mert a komplexum előszeretettel csámcsogott a házasságukon, hanem mert egyébként is érezte. Minden nő tudja, ha megcsalják. Ha nem is mondja ki hangosan, vagy nem gondolja végig a sejtést, ott lapul benne. Mélyen, némán megbújva, de ott van. Néha talán kopog, hogy ki kellene engedni onnan, aztán engedelmesen magára húzza a szőnyeget. Ha odasöpörték, még marad egy ideig. Amíg csak lehet. Egyszer úgyis történik valami, ami lerántja róla a vastag menedéket.
Mint az a tetves blokk. Az a szaros fecni, amit annak a baromnak mindenképpen az otthoni kukába kellett dobnia két év után. Pedig Pauline elég rosszul állt a spanyol nyelvvel. Azt azonban, hogy „18K sárgaarany rubinköves karkötő”, minden különösebb gond nélkül le tudta fordítani. Sőt. Elég volt ránéznie, és már értette is, mi áll a busás összeg előtt a blokkon.
Márpedig Pauline nem kapott semmiféle drágakővel kirakott ékszert. Pedig szerette a rubint. Eddig legalábbis szerette. Most már a hűtlenség és az árulás jelképe lett. Nem is mert jobban beletúrni a szemetesbe. Rettegett, hogy még valami mást is talál mellette. Ezt az egy fecnit kikapta, és eltette. Még az is lehet, hogy egyszer az orra elé löki. Kivörösödve, ökölbe szorított kézzel, ordítva:
Ezt magyarázd meg, te mocsok!
Aztán megmagyarázná. Ahogy eddig mindent. A rengeteg amerikai utat. A parfümillatot a zakóján. Az inget, amelyet nem ő vett neki… Bármit ki lehet dumálni. Robnak pedig ez a munkája. Lyukat beszél az ember hasába, és a tenyeréből eteti őket. Stílusa lehengerlő, külseje kifogástalan. Ha nem tűnne el állandóan, a komplexum piedesztálra emelné, mint tökéletes férjet és apát. Így viszont Paulinet méregetik – sajnálkozó ábrázattal.
Megfordította a napozóágyat, hogy ne is lássa sem a házat, sem az emeleti ablakot, amely mögött Rob békésen alszik, miközben Pauline odakint reszket a medence partján. Már megbánta, hogy kivette a blokkot, és megnézte. Minek kellett az a fránya bizonyosság? Mitől lett most jobb? Úgysem tehet semmit. Alig beszél spanyolul, a lányok születése óta teljesen kiesett a munkából. Zenészként – még ha el is tudna helyezkedni – egy kis szigeten nem tudná eltartani a két kislányt. Jelenlegi színvonalon egészen biztosan nem.
– Minden rendben? – Bernard suttogása hátborzongatóan tépte szét a medence körüli csendet.
Pauline teste összerándult, de a kiáltását vissza tudta tartani. Kalapáló szívvel meredt a szomszédjára. A hidegtől és az ijedtségtől remegve bólintott.
Bernard, mintha mi sem lenne természetesebb, szorosan Pauline napágya mellé igazította a sajátját. Kérdezés nélkül kettőjükre terítette a hóna alatt kihozott vastag plédet.
– Kérsz egy cigit vagy valamit? – lehelte a férfi.
– Nem dohányzom – felelte alig hallhatóan Pauline.
Bernard egy ideig a takaró alatt matatott, majd előhúzott egy kis méretű, fém laposüveget. Pauline felé tartotta.
– Rum.
Pauline némán elvette, és meghúzta. Bólintott, majd visszaadta a férfinak.
– Így már jobb? – kérdezte Bernard.
– Nem – mosolygott Pauline –, de elviselhetőbb.
– Szeretnéd elmondani?
– Minek? Úgyis tudja mindenki… és most már én is.
Nem voltak jóban. De mindketten elérték azt a mélységet, ahonnan már úgy érezték: nincs lejjebb – kifelé viszont egyelőre kapaszkodó sincs.