Bálint tudta, hogy meg kell tennie. Akkor is tartozik ennyivel a feleségének, hogyha berzenkedik tőle. Minden porcikája tiltakozott a párterápia ellen, de együtt akart működni. Valahol a lelke mélyén tudta, hogy sok a kimondatlan dolog, de a maga részéről sosem kezdeményezte volna az üléseket. Talán tényleg nincs ez így rendjén, mégis tartott az egésztől. Fogalma sem volt róla, hogy mit hoz majd számára a heti egy találkozó a pszichológussal. Valami azt súgta: nem sok jót. Elmúlt ötven, és nem volt kedve ahhoz, hogy a fejére olvassák a vélt vagy valós bűneit. Nem akart a rossz férj szerepében ülni a kanapén, és bűnbánó képet vágni. Ám, ha Ildikót ez megnyugtatja, legyen.
Meg hát… Péter, a legjobb barátja is célzott rá többször, hogy neki furcsa ez a sok „elvonulás a világ elől”. Péter felesége, Zsuzsi ennél könyörtelenebbül fogalmazott: Egy igazi anyának, feleségnek nincs szüksége negyedévente két napra távol a családtól. A nő szerint az ilyennek nem való család. Zsuzsi nem csinált titkot abból, hogy gyűlöli Ildikót. Az utazások miatt pedig megvetette barátja feleségét. A házaspár szerint az, hogy Bálint időként néhány napot a barátaival töltött, az egészen más történet. Bálint férfi, és egy férfinek szüksége van kanbulikra. Túrázás, esténként jó pár sör a haverokkal, kártya és világmegváltó beszélgetések. Zsuzsi szerint ez kell ahhoz, hogy egy férfi türelmes apa és férj maradhasson. Igaz, ő megtiltotta Péternek az ilyesmit. Szerinte a férje ehhez már túl öreg, bulizott eleget az első házassága alatt.
Bálint anyja is rosszallóan csóválta a fejét, amikor szóba került Ildikó legutóbbi, külföldi útja. Mi a fenének kell állandóan csavarogni? Nem bír magával az a nő? Két gyerek mellett mégis hogy jut ilyen az eszébe? Szerinte ez egyet jelenthet: szeretőt.
Bálint kikérte Péter és Zsuzsi véleményét az állítólagos szeretőről. A nő sejtelmes arckifejezéssel tára szét a karját: De jó, hogy nem én mondtam ki!
A férfi nem hitte, hogy a felesége megcsalja. Igen, vannak kimondatlan dolgaik és olyanok, amelyeket gondosan besöpörtek a szőnyeg alá. Mint férfi és nő azonban továbbra is jól működnek együtt.
Ráadásul Ildikó kereste a terapeutát. Ha titkolnivalója lenne, nem merne pszichológushoz fordulni.
Ildikó kelletlenül készülődött az első ülésre. Dühös volt, amiért hagyta, hogy kolléganője rábeszélje. Felkészült rá, hogy amíg tart a folyamat, nem fog tudni rendesen dolgozni. Zaklatottan, feldúlt lélekkel képtelen bármit csinálni, márpedig az ülések egészen biztosan felőrlik majd minden energiáját.
A férfi a kapcsolatuk legelején felhívta rá a figyelmét, hogy szabadságra van szüksége. Ildikó eleinte nehezen viselte, főleg, amíg kicsik voltak a gyerekek. Abban az időben ezek a kirándulások egy-egy hétig is eltartottak. Akkor nehéz volt, de már megszokta. Az évek alatt kialakult a rutin, és a két tizenévessel amúgy sem volt megterhelő „egyedül” lenni. Ildikó azokat a napokat is szerette.
Ildikó kolléganője hívta fel rá a figyelmét, hogy ez nem normális. Az, hogy egy férfi évente többször napokra eltűnik, az elfogadhatatlan. Rávilágított, hogy a kanmuri egy normális családban annyi, hogy a férj havonta maximum egy estét a haverokkal tölt. Söröznek, hangosan böfögnek, káromkodnak, kibeszélik, kiket vinnének ágyba. Egy szóval csupa olyat csinálnak, amit a gyerek előtt nem lehet, vagy az asszony előtt nem mernek. Ennyi. Nem utaznak el hosszabb időre. „Anyukám, ha ez nálad nem kongatja meg a vészharangot, akkor neked is vaj van a füled mögött!”
A nő úgy fogalmazott, hogy ki is tekerné a férje nyakát, ha ilyesmire vetemedne. Ildikót meg kifejezetten az zavarta, hogy munkatársa fiamnak hívta párját, és az is, ahogyan mások előtt rárivallt időnként. Kolléganője azzal érvelt, amikor Ildikó kérdőre vonta emiatt, hogy húsz év összezártság után csoda, hogy nem valami durvább csúszik ki a száján. Bálint és Ildikó házasságában nem volt példa egymás ócsárolására. Késztetést sem éreztek arra, hogy becsmérlően beszéljenek a másikkal vagy a másikról.
Feszengve ültek a kanapén. Mindketten bűnbánó arccal várták az ítéletet. Arra a kérdésre, hogy miért akarnak terápiára járni, egymás után mondták fel a leckét.
– És Önöket? Önöket mi zavarja abban, hogy a másiknak időnként szüksége van külön töltött időre?
Bálint lassan megvonta a vállát.
– Engem igazából semmi. Amikor elutazik, olyankor vacsorára olajos halat eszem, aminek a szagát Ildikó ki nem állhatja. Ha pedig én utazom el, rendszerint hegyet mászok pár túratársammal, mert a feleségem nem szereti az ilyen kirándulásokat.
Ildikó is megpróbált mindent összeszedni.
– Ha Bálint nincs otthon, romantikus filmeket nézek idegen nyelven. Ő nem szereti, ha egy műsor feliratos, és amúgy is, inkább életrajzi könyveket olvas esténként. Amikor pedig én utazom el, meditálni szoktam, és hosszan sétálni a természetben. Nem hallgatok zenét, és ilyenkor filmet sem nézek. Egyszerűen élvezem a csendet. Naponta kétszer jógázom, este korán lefekszem.
– És a gyerekek?
– Nos ők ebbe születtek bele. Miután nem szoktunk emiatt vitatkozni, egyáltalán nem téma otthon. Szerintem nem tudják, hogy máshol nem így működik a család.
– Min szeretnének változtatni?
Mindketten hallgattak, és arra gondoltak, bár hazamehetnének, és élhetnék tovább az életüket úgy, ahogyan kialakították maguknak.
Az ülés után két dolgot fogadtak meg: többet nem beszélik ki másokkal a házasságukat, terápiára pedig akkor mennek legközelebb, ha valamelyikük változtatni akar.