Valamikor az életünkben átbillen valami.
Előtte csak a filmeken sírunk.
Utána… egy mosóporreklámon is.
Azt hittem, hogy a terhesség az első ilyen kritikus pont, amikor beindul a nagyüzemi sírás.
Nálam azonban elmaradt a „várva várt” hangulatingadozás.
Vagy ha jött is volna, elvitte a figyelmemet a folyamatos orrvérzés.
Ha akartam volna sem tudtam volna sírni.
Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy ne vérezzek el.
Rémálmaimban se jöjjön elő az a pár, zsebkendővel az orromban töltött hónap.
A második terhességnél meg ott volt az egyéves gyerek.
Az az időszak sem igazán az elérzékenyülésről és a pityergésről szólt.
Az anyák napi rendezvényen az oviban inkább valami genetikailag kódolt reflex okozza a sírást, mintsem a csemete előadása. Ebbe nem is megyek bele, nehogy belegázoljak a lelkekbe.
De ne mondja senki, hogy a mókus csoport ajtófélfájának látványára szembe szökő könnyek a még el sem kezdődött műsornak köszönhetők.
Aztán, ahogy haladunk a korral, már nem kell gyerek ahhoz, hogy jókat bőgjünk.
Megteszi egy cicamama, aki a szomszéd kutya kölykére is vigyáz,
vagy egy marcona külsejű férfi, aki megállítja a forgalmat, hogy egy süni biztonságosan átkelhessen az úton.
A kiképzett segítő állatokat inkább nem is említem.
Elég meglátnom a buszon a számukra kijelölt helyet,
és könny szökik a szemembe.
Az, hogy filmen, zenén, sorsokon elsírjuk magunkat, olyan természetes, mint levegőt venni.
Anélkül már nem is lenne az igazi.
Sokan hatódnak meg tájon, kedves gesztuson, különleges élményen.
De amikor megkönnyeztem, hogy milyen szép, sokoldalú határidőnaplókat készítenek manapság
– kis matricákkal, öntapadós jegyzetlapokkal, színes motivációs oldalakkal, napi lelkesítő üzenetekkel – na, akkor még én is meglepődtem magamon.
Attól félek, minél több dolgot élünk meg, annál több lesz, amin elérzékenyülhetünk.
Sőt, időnként a már elhalványult emlékek új értelmet kapnak.
Nem a kabátba varrt kesztyű marad meg, mint idegtépő szenvedés,
hanem a nagymama előszobája, ahol bőgve próbáltuk kihámozni belőle a kezünket.
Nem a ronda ruha, amiért kinevettek,
hanem az, hogy aki a leghangosabban nevetett, már rég nem él.
Van az agynak valami különleges bugyra,
ahol sírós filmek készülnek.
Olyanok, amelyeknek az a céljuk,
hogy a legváratlanabb helyzetekben jussanak eszünkbe,
és egy kiadós bőgés erejéig kiszakítsanak bennünket a hétköznapokból.
Igazából csak azt nem értem,
miért a nők lettek így kitalálva.
A nők, akiknek a kilencven százaléka sminkel.
Miközben nem is létezik igazi vízálló festék.
Csak olyan, ami pár csepp könny után
szépen elindul körbe a szemen,
hogy akár még az arcra is jusson belőle.
A fekete tusból mindenképp.