– Lili azzal idegel folyton, hogy piros körmöket szeretne – dohogott Martha. – Még mit nem! Tizenhárom éves! Egy ekkora kislánynak nem kell lakk a körmére.
Megfogta a lánya kezét, és felém tolta.
– De most őszintén – kezdte újra –, hogy nézne az ki? Egy gyereken?
– Nem tudom – válaszoltam bizonytalanul.
Óvatosan az én tizenhárom éves lányom kezére pillantottam. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megláttam, hogy világoskék lakkot kent fel.
– Neked milyen tetszene? – kérdeztem, hátha ezzel oldom a feszültséget, amit feltehetően a háziasszony szerep okozott.
A negyvenfősre duzzadt kerti parti az én idegrendszeremet is felőrölte volna. Kész szerencse, hogy nekem nincs ekkora udvarom.
– Semmilyen – vágta rá Martha kissé felháborodva. – Tizenhat éves korukig ne festegessenek semmit. Egy gyerek úgy szép, ha természetes. Különben is, hová vezetne, ha megengednénk nekik? Onnantól kezdve csak sminkelnének meg fiúznának. Eszük ágában sem lenne tanulni. Aztán meg nézhetnénk, hogy nem veszik fel őket egyetlen egyetemre sem.
Nem mertem megszólalni. Kétségbeesetten pásztáztam az udvart, hátha valahol a fűben meglátok egy kóbor flakon körömlakklemosót, hogy leszedjem a lányom kezéről azt a kék rémséget, ami korábban még tetszett. Nem azért, mert féltem a súlyos és visszafordíthatatlan következményektől. Inkább csak nem akartam, hogy az első találkozásunkkor elkönyveljenek szar anyának.
Bármilyen meglepő, nem találtam lemosót. Úgyhogy igyekeztem nem felhívni a lányom körmére a figyelmet. Hol a tányérokat rendezgettem az asztalon, mintha már bennfentes lennék, hol a férjem mellett álltam szorosan, és próbáltam minél jobban elvegyülni. Még a tekintetemmel sem kerestem a lányomat, nehogy odavonzzam. Nem mintha olyan nehéz lett volna kitalálni, ki a kék körmű gyerek anyja.
Azért baromira megkönnyebbültem, amikor megláttam, hogy egy olyan kislánnyal nevetgélnek, akinek három fülbevalója volt egymás fölött. Annál nem züllöttebb az én gyerekem sem.
– Na, mit szólsz, milyen a társaság? – somfordált mellém sötétedés után Martha, amikor épp italt töltöttem magamnak.
– Nagyon kedves, nyitott mindenki.
Mégis mi mást lehet erre válaszolni? Nem mintha bárki ellenszenves lett volna.
– És az a nő, amelyik épp a lányát vegzálja? – intett a fejével egy kosztümkabátos, ceruzaszoknyás, feltűnően csinos anyuka felé.
– Ő is jó fej…
– Ugyan, nekem elmondhatod.
Halványan elmosolyodtam. Na, kezdődik…
– Képzeld, az ő lánya is szeretne még két kis fülbevalót. Ahogy van itt egy másik gyereknek is.
– Igen, láttam.
– Na, most képzeld. Ez a hibbant megtiltotta neki, és baszki, nem fogod elhinni, miért.
– El sem tudom képzelni…
– Mert szerinte, ha lesz még két kis karika a gyerek fülében, attól majd elkallódik! Nem viccelek, esküszöm, ezt mondta.
– Hűha…
– Ugye? Hát normális? Már azzal jött, hogy a gyerek – aki amúgy baromi szorgalmas, csak jó jegyei vannak, tényleg nagyon értelmes kislány – majd elromlik. Még a végén kitalálja, hogy egyetemre sem fogják felvenni, mert van még két ezüst vacak a fülében. Most komolyan. Normális az ilyen?