Néhány nap, ami túl gyorsan ért véget
Hétfőn tíz előtt néhány perccel már az izgalomtól remegve vártam Adam érkezését. A hajamat direkt nem szárítottam meg teljesen, hogy a nedves tincsekről óhatatlanul elképzeljen a zuhany alatt. Nem sajnáltam magamról a jázmin illatú tusfürdőt. Minden érzékét egyszerre akartam felébreszteni. Ha én majd megőrülök, akkor neki sem lehet nyugta a közelemben.
Nem tudom, hogy én küldtem-e túlságosan intenzív jeleket, vagy tényleg ennyire erős közöttünk a kémia, de az érkezése után néhány perccel már a pólóját húztam le róla.
A szája érintése minden elképzelésemet felülmúlta. Ujjaim türelmetlenül siklottak a dús hajába, miközben a fülébe sóhajtottam. Igazán méltó módon avattam fel a lila kanapémat. Kétszer egymás után. A bőre perzselt, a szeme izzott, ahogy rám nézett közben.
– Meddig vagy beteg? – súgta a fülembe, amikor már jólesően pihentem a karján.
Beleborzongtam, ahogy puha, nedves szája a cimpámhoz ért.
– Ameddig csak szeretnéd…
Így is gondoltam. Bármire kérhetett volna.
– Munkavacsorám lesz ma, de holnap egész nap ráérek. Szerdán reggel indulok.
Ujjaim játékosan futottak végig a mellkasán, egészen a köldökéig.
– Máris megírom Thessának, hogy még gyenge vagyok. – Megcsókoltam. – Nem is hazudok. – Újra megcsókoltam. – Azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány…
Délután felhívtam a körzeti orvost, és kiírattam magam két napra. Vírusos hasmenéssel diagnosztizált, így kénytelen voltam gyógyszert is kiváltani, amit feltöltött az adatbázisomba. Nem mertem megtenni, hogy figyelmen kívül hagyom. Leugrottam érte a gyógyszertárba.
Az Adam-mel töltött néhány óra csodát tett velem. Mintha kicseréltek volna. Kisimult testtel és lélekkel, könnyű léptekkel sétáltam be abba a bizonyos erdőbe. Teljesen megfeledkeztem mindenről. Különösen Morcosról.
– Hm – vetette oda a szokásos mogorva stílusában, miközben egy kicsit túl nagy lendülettel tette le elém a gyógyszeres dobozt. – Lesz még más is?
– Hm – utánoztam szemtelenül. – Főzőtejszín van?
Megforgatta a szemét.
– Sűrű fehér krémet tudok keverni magának. Azért ráírom, hogy külső használatra. Ha azonban mégis beleteszi a szószba… itt van a gyógyszere – bökött a hasfogó por felé.
Még a lábujjam is sötétvörös lett. Megint én maradtam alul. Maradék méltóságomhoz ragaszkodva, némán, emelt fővel sétáltam ki az utcára. Rá kell beszélnem Sofiát, hogy hagyja ott a klinikát, és nyisson a közelben egy másik gyógyszertárat.
Kedden ismét tíz körül érkezett Adam. Kora délutánig alig hagytuk el az ágyat. Amikor már nagyon korgott a gyomrunk, rendeltünk ebédet. Kicsit pihentünk, majd újult erővel estünk egymásnak. Ezúttal én mondtam le az uszodát, a nem létező vírusos hasmenésemre hivatkozva. Azért, hogy az élmény meglegyen, a zuhany alatt is szeretkeztünk.
Kicsit aggódtam, amikor mondtam neki, hogy maradjon itt éjszakára. Nem igazán szeretek más mellett aludni. Ugyanakkor vele minden annyira klappolt, hogy képtelen voltam elengedni. Szerettem volna, ha a szerda reggel szeretkezéssel indul, de sajnos sietnie kellett. Mint kiderült, a reptérre.
Azt valahogy elfelejtette említeni, hogy innen Svédországba utazik.
Nyolc hónapra. Klassz. Mit is gondoltam?
A születésnapomat nálam ünnepeltük. Hogy nekem ne legyen munkám vele, catering cég gondoskodott nemcsak az ételről, hanem a teljes felszerelésről is. Még a poharakat és a pezsgőt is ők hozták. Utóbbi feltehetőleg Mark és Sofia kóros lustaságának köszönhető. Gondolom, inkább kifizették, minthogy foglalkozniuk kelljen vele. Pedig Adele nem nagyon bírja az efféle pénzszórást.
Ahogy sejtettem, ágytakaró szettet kaptam. Két ezüstszínű, sűrűn horgolt, nehéz plédet. Tökéletesen illenek a kanapéhoz, és jelentősen javítják az összhangot a fotellel. Adele maga terítette fel, és elégedetten simogatta, rendezgette őket. Ha jól sejtem, ő választotta a többiek beleszólása nélkül.
Sofia készült egy kis szösszenettel arról, mit jelent huszonnyolcadikán a huszonnyolcadikat betölteni. Csupa jót, természetesen. Leszámítva, hogy még mindig nincs komoly kapcsolatom, miközben nekik igen.
– És? – szakította félbe hirtelen Mark. – Dugtatok?
Spriccelve köptem szét a pezsgőt. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak. Előre dőltem, hogy letegyem a poharam, majd szorosan a szárát markolva újra kiegyenesedtem, aztán megint előre…
– Mark – szólt rá gyengéden Sofia. – Ne csináld már.
Valahol számítanom kellett volna rá, hogy Markot szétfeszíti a kíváncsiság. Meg a féltékenység.
– Remélem, alapos munkát végzett.
– Mark, baszki, mi közöd hozzá? – csattant fel Adele.
A tekintete azonban egész mást sugallt. Szemében mohó kíváncsiság gyúlt, felsőteste egészen megnyúlt, ahogy közelebb próbált hajolni. Sofia, aki alig várja, hogy rátaláljak életem szerelmére, és gyereket szüljek neki – minél távolabb kerülve ezzel Marktól – úgy tett, mintha helytelenítené a faggatózást. Ugyanakkor ő is letette a poharát, és izgalmában ujját a pólója aljába tekerte.
– Igen. Lefeküdtem vele.
– Már az első alkalommal? – háborgott Adele.
– Nem. Dehogy. A másodikon.
– Pf – morgott Adele.
Látszólag nagyon elítéli az ilyesmit. A szeme csillogása azonban rendre elárulja. Alig várja, hogy kettesben legyünk, és jól kifaggasson.
Bár az sem mostanában lesz, mert holnaptól indul a munka, kifulladásig. Ha jól sejtem, a hétvégéimnek is lőttek egy időre. Remélem, azért sikerül valami élhető egyensúlyt kialakítani.