Az a néhány nap még mindig bennem él
Az első héten egészen kezelhető mennyiségű anyagot kaptam a telekom cégtől. Egyelőre közönséges, kummantás nélküli munkanapokat tudok a hátam mögött. Nyolc teljes egészében végigdolgozott óra naponta. Szombat kora délutánra végeztem. Ez így teljesen elviselhető.
Tegnap estére áthívtam Adele-t. Markra nem vagyok kíváncsi a „remélem alapos munkát végzett” beszólása miatt. Sofia gondolom nem hiányol bennünket. Pedig a téma neki is hasznos lett volna, ha már Mark panaszkodott rá.
– Mindent, de mindent tudni akarok – jelentette ki Adele, alig hogy belépett a lakásba. – Elugrom pisilni, addig főzöl egy teát? Ja, amúgy elkaptam valamit az uszodában, de nem vészes, letakarítom az ülőkét magam után – hadarta, majd sietve becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját.
Bénultan álltam a vízforralóval a kezemben. Nem. Ez nem lehet igaz. Már megint. Letettem a kannát, és a hajamba markoltam. Amióta Dave-vel van, érdekes módon akárhová megy, „elkap valamit”. És ami a legfurcsább, hogy ez neki egyáltalán nem furcsa.
– Voltál dokinál? – kérdeztem óvatosan, amikor végzett.
Közben alig vártam, hogy bemenjek utána, és még a csapot is lefertőtlenítsem. Meg a kilincset és a villanykapcsolót. Rettegek Adele bajaitól. Tavaly HPV-t szedett össze. A szaunában. Hol máshol?
– Még nem. Vettem rá gyógyszert. Ez nem nagy kaland. Egy hét alatt elmúlik. Dave nem örült, hogy addig nincs semmi móka… Mármint…
– Na, és most nincs itt Sofia, hogy tanuljon tőled egy kis „mármint”-et.
Felnevettünk. Én egy kicsit túl hangosan is.
Ilyenkor mindig ideges leszek. Tudom, hogy elő kellene állnom a farbával, de ha nincs igazam, és csak ártatlanul gyanúsítom meg Dave-et… Ráadásul Adele-nek megint húzós időszaka van. Ilyenkor mindenre ugrik, és pillanatok alatt a plafonon van. Most épp az autótolvaj kölyök ügye és a közeledő szakvizsgája miatt. Fél éve a testvére válása készítette ki. Előtte az, hogy ügyvédi irodát kellett váltania… Nagyjából félévente jön egy ilyen időszak. És hetekig tart.
Amíg a teafilterével babrált, elővettem a szendvicssütőt, és a feltétnek szánt sonkát, sajtot, vékonyra szeletelt póréhagymát.
– Szóval – nézett rám huncut mosollyal –, hogy is volt az kis kalandod a vastag szájúval?
Ahogy kimondta: száj, beleborzongtam. Hirtelen újra a bőrömön éreztem, a nedves, forró érintését. A nyakamon, úgy hogy közben az orra egész a fülem alatt csiklandoz. A pultra támaszkodtam, hogy erőt gyűjtsek.
– Te jó ég, Adele. Valami elképesztő volt vele – sóhajtottam.
– Pontosan mi? A technika, a felszereltség, a strapabírás? – kérdezte úgy, mintha jegyzőkönyvet vennénk fel.
– Ez így együtt – nevetgéltem zavartan. – Ami egy szeretkezésben jó lehet.
– Nem volt fura, hogy nem is ismered? Nem voltál szégyellős?
Fürkészve néztem Adele arcát. Mintha nem is az én élményem érdekelte volna, hanem általában az egész. Ez a botrányos lét, amikor az ember enged az ösztöneinek. Kiengedi a gyeplőt a kezéből, bedobja a lovak közé, és lesz, ami lesz. Vadul, fékezés nélkül, amíg csak jól esik.
– Egy suliba jártunk. Nem idegen – mentegetőztem ösztönösen.
– Ne szórakozz, Emily, fogalmad sem volt róla, hogy ki ő.
– Sajnos – vágtam rá. – Bár feltűnt volna.
– Az egyetemen ott volt neked Mark.
– Persze. De most, hogy tudom, miről maradtam le… bár jobban szétnéztem volna magam körül.
– Ő lett volna a keddi? – kérdezte kuncogva, de csak a szája nevetett.
A szeme környéke mozdulatlan maradt. Tudom, hogy annak idején is rohadtul irigyelte Markot. Azt, hogy amikor szükségünk volt rá, ott voltunk egymásnak. Amikor viszont nem kellett a társaság, magyarázkodás nélkül zárhattuk magunkra a szobánk ajtaját.
Adele-nek viszont vagy volt fiúja, vagy nem. Amikor épp nem, és jól esett volna a vad vagy épp gyengéd érintés, szenvedett, mint a kutya. Mindenért dühös lett, és veszekedett. Néha nem is tudom, miért vagyok még mindig a barátja. Jó ember. Csak baromi nehéz szeretni. Szerencsére már ismerem, és tudom, mikor kell más irányba terelni a beszélgetést.
– Inkább mesélj, hogy áll Dave polgármesteri kampánya. Te is benne vagy a csapatban? Vagy inkább csak kívülről segítesz?
Szórakozottan megforgatta a teásbögréjét a kistányéron, majd felvette a kiskanalat, és halkan kocogtatta a porcelán pereméhez.
– Besegítek neki. Nyilván sok munka van vele, de senki sem tudja, hogy én is dolgozom rajta. Főleg miattam. Tudod, mennyi ellensége van. Pontosabban… irigye.
Szívesen átöleltem volna, de Adele nem bírja az ilyesmit. Ő túl kemény és magabiztos ahhoz, hogy együttérzésre szoruljon. Tehetetlenségemben szórakozottan doboltam az ujjaimmal a kézfeje mellett.
– Egyébként – kezdte furcsa bizonytalansággal – felvett maga mellé valami kiscsajt. Ilyen asszisztensfélének.
Megköszörülte a torkát, majd buzgón nekiállt a szendvicsek összeállításának.
– Minek? – szakadt ki belőlem.
Megrántotta a vállát. Feltépte a hűtő ajtaját, és teljes felsőtesttel eltűnt benne. Ki-be húzogatta a fiókokat, mintha veszettül keresne valamit. Ráhagytam. Majd ha akar, beszél róla.
– Mikor vette fel? – Ez még muszáj volt megtudnom.
– Két hete – vágta rá. – Van még abból a fokhagymás szószból? – kérdezte.
Ezzel adta tudtomra, hogy a téma részéről lezárva.