Rosita újrakezdi
– Mia, baszki, nem hiszem el, hogy megint csak egy órát hagytál a két öreglány között – lépett be a szalonba Nico köszönés nélkül. Vastag, a hajánál jóval sötétebb szemöldökét haragosan ráncolta. Mia sipítva kapkodott levegőért.
– Mi az, hogy megint? – pattant fel a recepciós pult mögül. – Már vagy fél éve nem fordult elő – kérte ki magának sértődötten.
Nico a levegőbe emelte a kezét, és drámaian hadonászott. Nagy barna szemét többször megforgatta.
– Akkor ezennel elveszem a képzeletbeli hat hónapos jelvényedet, és visszaküldelek a névtelen időpontelcseszők gyűlésére, heti hét alkalomra!
Mia dühösen csücsörítette szájfénytől csillogó ajkait. Egy hosszú pillanatig a pult szélébe kapaszkodott, ujjai elfehéredtek. Aztán lassan visszazuhant a székébe.
– Annyira sajnálom, Nico – sóhajtotta. – Hívjam fel Dolorest, hogy jöjjön később?
– Isten ments – legyintett a fiatal férfi. – Megoldom valahogy.
Kinyílt az apró mosdófülke ajtaja. Lara, a tulajdonos lépett ki rajta.
– Majd én lefoglalom egy kicsit, amíg végzel – mondta, és kacsintott.
Leemelte a farzsebére tűzött hajcsipeszt, és kontyba tekerte sűrű, csigagöndör fürtjeit.
– Faggassuk ki egy kicsit az új szomszédairól – lelkesedett Mia. – Tudjátok, akitől állítólag rémálmai vannak. Akit éjjel látott a háztetőn… seprűvel a kezében.
Nico a homlokához kapott.
– Tényleg, a boszorkánycsalád! Majdnem elfelejtettem! Pedig amikor mesélte, úgy beparáztunk… Azt hittük, végleg megkattant szegény.
Lara lassan megvonta a vállát.
– Ami azt illeti, én még most is azt hiszem…
Nem tudta befejezni. A szalon ajtaja mögött megjelent Rosita jól ismert alakja.
Lara nem várta meg, hogy az idős hölgy benyisson. Szélesre tárta előtte az üvegajtót.
– Ide talált a múlt héten az unokahúgom? – lihegte izgatottan Rosita. – Hiába magyaráztam neki, hogy melyik háztömb mögötti utcácskában van, nem akarta megérteni.
– Nyugodj meg, Rosita – tessékelte beljebb szelíden Nico –, rendben megérkezett, és csodás körmökkel távozott. Fel sem hívott, hogy eldicsekedjen Lara mesterművével?
Rosita kelletlenül legyintett.
– Ezek a mai gyerekek… csak addig kíváncsiak az öregekre, amíg kell nekik valami. Utána tesznek ránk. Igaz, én is teljesen megfeledkeztem róla… csak akkor ugrott be, amikor lejöttem a lépcsőn a szalonhoz. Na, akkor majd kiugrott a szívem a helyéről, hogy vajon megtalált-e benneteket.
– Fáradj a hajmosóhoz – terelgette finoman Nico. – És mesélj el mindent, ami azóta történt veled.
Rositát nem kellett kétszer kérni. Hosszú, elnyújtott sóhajjal simult a székbe. Már azelőtt lehunyta a szemét, hogy a meleg víz gyengéden szétáradt volna vékony szálú, ősz fürtjein.
– Szakítottam a barátommal – közölte vidáman. – Rém unalmas volt az ágyban. Tudod, Nico fiam… teljesen tehetetlen. Mindent nekem kellett irányítanom – magyarázta fontoskodva. – Aztán ráuntam. Most mégis mit kezdjek egy ilyen balfékkel? Nem? – Egy pillanatra kinyitotta a szemét, és Lara felé sandított. – Lara, lányom, nincs igazam?
Lara rezzenéstelen arccal bólintott.
– Tökéletesen igazad van, Rosita. – Majd a recepciós pult felé fordult. – Ugye, Mia?
Mia hevesen bólogatott, szőke, csapzott fürtjei belerázkódtak a túlzó mozdulatba.
– Én is kidobtam volna – legyintett. – Fel is út, le is út! Jól tetted, Rosita.
– És? – hajolt közelebb Nico. – Van már újabb kiszemelted?
Rosita szája hamis mosolyra húzódott.
– Előbb kérek egy masszázsidőpontot, aztán meglátjuk.
Mia a szájához kapott, hogy elfojtsa a kitörni készülő nevetést. Lara rávillantotta a szemét, de nem kellett megszólalnia. A vendég az szent. Nem nevetünk rajta. Nem bántjuk. Nem szidjuk.
Mia finoman az asztal lapjához ütögette az egeret, mintha csak így lehetne felébreszteni, majd megnyitotta az időpontfoglalót.
– Mikorra írjalak be, Rosita?
– A legelső szabad helyre, drágám – vágta rá azonnal az asszony.
Izgalmában beleharapott az alsó ajkába.