Noud kelletlenül vonszolta fel magát a hatodik emeletre. Összeszorította a száját, hogy még véletlenül se szólaljon meg. Abban az állapotában kizárólag nyafogni és szitkozódni lett volna képes – nyafogni a fullasztó, húgyszagú levegőjű lépcsőház miatt, és szitkozódni az úti céljuk miatt.
A hivalkodó, ezüst színű ajtó előtt Noud még utoljára fintorgott egyet, majd mosolyt erőltetett az arcára. Bernard elhúzta a száját társa eltúlzott szenvedése láttán.
– Ugyan már – suttogta. – Tudod, hogy szükségünk van rá…
– Neked biztos – morogta sértődötten Noud.
Még mielőtt folytathatta volna, az ajtó szélesre tárult.
– A földkerekség legszexibb kaméleonjai – rikácsolta a pirosra festett hajú pocakos, dús arcszőrzetű férfi.
– Timothy, barátom – üdvözölte Bernard a házigazdát.
A piros hajú erős, húsos karjával egyesével megölelte vendégeit, majd betessékelte őket a lakásba. Noud szája kis híján tátva maradt a fényűzéstől és a lépcsőházzal való éles kontraszttól. A tágas, üvegfalú nappaliból nem sajnálták a kristálydekorációt: tükrök, dísztárgyak és a helyiség közepén lévő méretes csillár díszítették a teret. Fehér és ezüstszínű bútorok, szőnyegek és egy méretes, fehér bőrkanapé hirdették a jólétet. Az óceánra nyíló kilátás pedig, akár egy óriási poszter, tette tökéletessé a legénylakást. Noud egész testét átjárta az undor és az irigység keserű elegye. Gondolkodás nélkül elvette a felé nyújtott kristálypoharat és felhajtotta a tartalmát.
– Ohó – nevetett fel fülsértő hangon Timothy –, de szomjas voltál, barátom!
Noud szégyellősen kapott a homlokához.
– Elnézést, elbambultam – dadogta.
Nem nézett Bernardra, nem akart a szemrehányó tekintetével találkozni. Mindketten, sőt, mindhárman tudták jól: Noud ki nem állhatja a húsos, dúsgazdag, állandóan feltűnősködő férfit.
– Itt aztán semmiért sem kell elnézést kérned – válaszolta jókedvűen Timothy.
Újratöltötte Noud poharát.
– Gyertek – invitálta a húsos férfi a vendégeit –, menjünk a teraszra, koccintsunk a találkozásra!
A három férfi egy ideig némán gyönyörködött a soha meg nem unható kilátásban. Élvezték az arcukat simogató meleg napsugarakat, a csendet és az őket körülvevő jólétet. A néhány perces hallgatás és a fűszeres gin még az izgága Timothyt is megnyugtatta.
— Van időnk egy kis baráti beszélgetésre, vagy siettek, fiúk?
Bernard lopva a társára nézett.
– Nem sietünk sehová – mosolygott Noud.
Bernard alig észrevehetően felsóhajtott.
A beszélgetés leginkább Timothy és Bernard között zajlott a régi szép időkről, amikor a két férfi még együtt vett részt egy három hónapos amerikai ösztöndíjprogramban az egyetemi éveik alatt. A barátságuk azóta is kitartott, illetve később szakmai együttműködéssé is alakult. Timothy kivételes kódfejtési képességeinek köszönhetően több megbízást is kapott attól a szervezettől, amely Bernardot és Noudot is foglalkoztatta. Emellett számos kódfejtési projektben vett részt, munkájának értéke pedig gyakorlatilag felbecsülhetetlen volt. Timothy zsenialitása és nélkülözhetetlensége féltékenységet ébresztett Noudban. Hiába volt ő maga is a szervezet megbecsült és elismert tagja, a pirosra festett hajú férfi társaságában mindig jelentéktelennek érezte magát.
A Nap már elindult, hogy nyugovóra térjen, amikor Bernard elővette a laptopját a felvétellel. Timothy érdeklődve figyelte a nyugdíjas férfiak különös jelbeszédét. Aztán halkan kuncogott, és a két hollandra kacsintott.
– Van egy jó hírem és egy rossz.
– Ki vele – dőlt előre izgatottan Bernard.
– A jó hír az, hogy bár nem értek mindent, mert egyfajta kevert jelrendszert használnak, a lényeget ki tudtam hámozni.
– És a rossz? – kérdezte Noud.
– A rossz az, hogy a vén rókák valami specialistát is bevontak, és ádáz poloska- és kamerakeresésbe kezdtek. Mire hazaértek, cseszhetitek a tökéletesnek vélt megfigyelőrendszereteket.