Bernard ingerülten rótta a köröket a hálószobában. Tekintetével újra meg újra rejtett kamerák és poloskák után kutatott. Már azt sem tudta, hol érezheti magát biztonságban. Carlos, a vén róka, lépten-nyomon keresztülhúzta a számításaikat – néha szándékosan, máskor puszta véletlenből.
Türelmetlenül bekopogott a fürdő ajtaján.
– Adj még egy percet – kiáltotta Noud a zuhany alól. – Muszáj lehűtenem magam.
Bernard feltépte az ajtót.
– Szerinted igazat beszél?
Noud elzárta a vizet. Megrázta a fejét, hogy a homlokára tapadt, csuromvizes haj ne zavarja a szemét. Elhúzta a száját, vállat vont.
– Jó lenne azt hinni, hogy csak szórakozik velünk. De…
– De mi? Mondjad már! – mordult rá Bernard.
Noud sértődötten végigmérte. Ingerülten lerántotta a törölközőt a fémrúdról.
– Ne beszélj velem így! Akkor se, ha ideges vagy – kérte ki magának.
Bernard megforgatta a szemét, és szó nélkül kifordult a fürdőből. Még az ajtót sem csukta be maga után.
Tisztában volt vele, hogy Noudnak igaza van – de ő is lehetne egy kicsit megértőbb. Ha valóban igaz, amit Esteban állít, és tényleg ismerte korábbról Tedet, aki időközben alaposan átalakította a külsejét, akkor az mindent megváltoztat. Ez most nem a sértődések ideje volt. Most cselekedni kellett. Ráállni a forró nyomra. Mielőtt túl késő lenne.
Legszívesebben egyedül indult volna el a part felé.
– Bernard… – szólalt meg mögötte félénken Noud. – Tudom, hogy feszült vagy, akárcsak én.
Gyengéden a társa vállára tette a kezét. – De attól még nem beszélhetünk így egymással. Nem lehet, hogy a feszültség diktálja a hangunkat. Épp most kellene igazán uralkodnunk magunkon, hogy tiszta fejjel tudjunk gondolkodni.
Bernard röviden megpaskolta Noud kezét, majd szó nélkül elindult lefelé a lépcsőn. Mielőbb le akart érni a partra. Egyrészt közelről akarta végre hallani az óceán megnyugtató zúgását, másrészt alig várta, hogy átbeszéljék mindazt, amit Estebantól hallottak.
Egy darabig némán álltak bokáig a vízben. Hagyták, hogy a visszahúzódó hullámok újra meg újra bokájukhoz sodorják a simára koptatott, fekete köveket. A kavicsok az áramlás sodrásában egymáshoz ütődtek, egymáson gördültek, néha hirtelen és élesen csapódtak a lábukhoz.
Egyikük sem bánta. Kellett valami, ami lecsendesíti az elmét. Még a bőrnek ütődő kövek is elviselhetőbbek voltak, mint a gyötrő kétely.
– Szóval? – kérdezte fáradtan Bernard.
– Túl hirtelen tört fel Estebanból ez a megjegyzés, túl kontrollálatlanul. Egyszerűen csak rájött, hogy valahonnan ismeri Tedet, és hogy sosem kedvelte.
– Amilyen búval bélelten ültek ott Carlossal, nekem is azt kell hinnem, hogy nem előre kitervelt megjegyzésről van szó.
– Ugyanakkor – tette hozzá Noud –, ismerjük Carlost. Kiszámíthatatlan vén róka.
– Pont emiatt vagyok bizonytalan én is.
– Csak…
– Igen?
– Amit mondott az altatóval kapcsolatban…
Bernard felsóhajtott.
– Ne is mondd. Amiatt nagyon elszégyelltem magam. Főleg, hogy kis híján elsírta magát.
– Na, ez az – bökött rá Noud. – Pont ez keltett bennem gyanút.
– Mégis miért?
– Mert pontosan tudja, hogy körültekintően jártunk el. Hogy nem tennénk ki őket veszélynek.
– Noud… ezt így nem jelentheted ki. Amit mondott, az pont arra világított rá, hogy soha nem lehetsz teljesen biztos. Mindig van esély a komplikációra. Mi csak annyira akartuk ezt az egészet… hogy elhittük, nem lehet baj.
– És egyébként mostantól simán úgy vesszük, hogy lebuktunk nála és kész?
– Legalábbis magunk között nincs értelme tagadni. Meglátott téged a reptéren. Ezt egy régi motorosnak nem fogod kimagyarázni. Elcsesztük.
– Nem biztos – biccentett a fejével Noud. – Ha arra jó volt, hogy leálljon rólunk, akkor végül is megérte.
– Ja…Végül is… csak majdnem két ártatlan életbe került…