És milyet? Sósat vagy vajasat? Netán sós-vajasat?

„Ami igazán jó, az eladja magát. Azt nem kell reklámozni.”

Fél éve nem nyitottam ki a nagy ruhásszekrény legbelső ajtaját. Egyszerűen nem mertem megfogni még a díszes, kovácsoltvas fogantyút sem.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor először hallottam a szót velem kapcsolatban. Nem is diagnózis volt, inkább csak egy mellékes megjegyzés.

A polcon makulátlanul elrendezett kozmetikumok látványa mindig megnyugtatta Pétert. Mintha az illető, aki rendben tartotta a krémes polcot, vonalzóval mérte volna ki a tökéletes, szemnek gyönyörű és elmét nyugtató távolságot az egyes tégelyek között.

Jelenet a meséből, amelyben a királylányt elrabolta a sárkány. A királylány szökést tervez, a sárkány nászt.

A legjobban azt szeretem, amikor csak úgy suhannak a vakítóan szép színcsóvák. Mint valami üstökös, mindegyik kis golyó maga után húz egy fényes csíkot.

– Kislányoknak almalé, nagyfiúknak szőlőlé – teszi elénk a maszatos poharakat a pultos néni.

Nem bírom tovább. Hiába próbálom, nem megy. Elindul felé a kezem – vagy inkább tolom –, hogy megérintsem a combját, de félúton megállok. Pedig rövid szoknya van rajta.

Az a bajom Bobbal, hogy cinikus, szarkasztikus rohadék. Arról nem is beszélve, hogy sunyi. Épp amikor már azt hinnéd, jóban vagytok, minden rendben köztetek, akkor talál be valami aljassal.