Több mint két hónapja kaptam rá. Bevallom, sosem hittem volna, hogy ilyesmi velem is megtörténhet. Velem. Hiszen én más vagyok, különleges. Engem nem lehet csak úgy gúzsba kötni és rabul ejteni.

Az óvatos hangok belesimultak Szofi álmába. Az öltözködés mással össze nem keverhető surrogása, az övcsat halk, fémes csilingelése, majd az ajtó halk koppanása egy ruhaüzlet próbafülkéjébe repítette.

A gondosan megterített asztal láttán Paul megtorpant. Összevonta a szemöldökét, és lassú mozdulattal megvakarta a fejét. Fényes, fekete bőr aktatáskáját letette a hozzá legközelebb lévő székre.

Egész másként ült most az asztalnál. Ezúttal nem kimerülten, ingerülten rogyott le a kényelmetlen műanyag székre (túl keskeny a háttámlája). Hanyagul rákönyökölt. Kicsit távolabb csúsztatta az előtte lévő műanyag tálcát.

Nem hallotta, amit a nő mondott. A felesége száját figyelte: a rúzs nélküli ajkak körüli apró ráncok táncát. Talán mert rendszerint barnáspirosra festi, fel sem tűnt neki eddig, hogy itt-ott már nála is megjelentek a szarkalábak.

– Ünneplősbe mész? – kérdezte Kira az anyját.

Előző nap, amikor megígérte neki, hogy segít neki kiválasztani a tökéletes ruhát és a kiegészítőket hozzá, valami egyszerűbbre gondolt.

– A picsába – sziszegte Tímea, miközben kétségbeesetten rángatta a szűk, méregzöld szaténnadrágján lévő kis zseb cipzárját, hátával a mosdó falának támaszkodva.

– Milyen csinos ma az én legkedvesebb recepciósom – villantotta meg hollywoodi mosolyát a fiatal férfi.

„Mit szólnál egy kávéhoz, amíg a gyerekek edzenek?”

Istenem, de béna. Este hatkor kávé?

Az első igazi ajándék egy fiútól.

Ráadásul nem is akármilyentől, hanem egy menő, jóképű sráctól. Egy szivárványszínű hajgumi. Nem az a silány fajta, hanem vastag, prémium darab.