Emily naplója – 35. bejegyzés

Révbe értünk

A hét legfontosabb eseménye az Adele-lel töltött közös napunk volt. Kedden reggel felhívott, amikor még épp csak ébredeztem.

– Ne reggelizz, ma én viszem a kaját – hadarta, ahogy felvettem a telefont.

Riadtan ültem fel az ágyban. Értetlenül kapkodtam ide-oda a fejem, és próbáltam valami kapaszkodót keresni, amiből egyértelműen kiderül, hogy milyen nap van. Attól féltem, hogy egyszerűen kiesett a hét nagy része az életemből. Kurvára megijedtem. Egyáltalán eszméletemnél voltam? Vagy csorgó nyállal feküdtem itt ki tudja, mióta?

Lerúgtam a takarót, és a lábam közé nyúltam. Oké. Nem vizeltem magam alá. Körbetapogattam az ágyat. Mást sem találtam. Szuper.

– Milyen nap van? – kérdeztem sírós hangon.

– Kedd. Miért?

Adele kemény hangja és megszokott pokrócstílusa megnyugtatott.

– Hű, baszki, a frászt hoztad rám…

– Mivel? Hogy viszek neked reggelit?

– De nekem mindjárt indulnom kell…

– Jaj, ne szórakozz már, Emily, jelents beteget, fél óra múlva ott vagyok.

– M-megbeszéltük? – hebegtem.

Zavartan kaptam a fejemhez, a pucér mellkasomhoz. Ha ilyen magabiztos, akkor tuti megbeszéltük. Miért felejtettem el? Ismét felgyorsult a szívverésem.

Ingerült sóhaj.

– Nem beszéltük meg, Emily. Gondoltam, ma lehetnénk spontánok.

Huh. Óriási kő esett le a szívemről.

– Oké, jól hangzik, de mégis mit mondhatnék Thessának így hirtelen?

– Megy a hasad – közölte szenvtelen hangon az én újdonsült ügyvéd barátnőm. – Azt nem tudod egy nappal előtte bejelenteni. Ne is hívd fel, hanem üzenj, hogy nem bírsz lemászni a vécéről. Később, ha lesz erőd, felhívod. Persze nem fogod felhívni, mert nem lesz erőd. Majd este üzensz megint, hogy talán megmaradsz, bocsi, köszi.

Elhűlve hallgattam. Amilyen abszurdan hangzott, annyira tetszett. Ilyen egyszerű lenne?

Nos, úgy tűnik, igen.

Alig fél órával később az erkélyen kentem a pisztáciakrémet a puha kalácsra. A magas, karcsú üvegcsészében gőzölgő kávéba került pár csepp rum és málnaszirup. Valami őrületes ízkavalkád. Hálás tekintettel néztem a citromsárga, ujjatlan, rövid kezeslábasba bújt barátnőmet, aki lehunyt szemmel élvezte az arcát melengető napsugarakat és a fénylő fekete Kleopátra-haját meg-meglebbentő reggeli szellőt.

– Az élet császárai vagyunk – motyogta.

Én az ízekkel nem tudtam betelni, ő pedig a szabadsággal. Most lépett ki igazán a nagybetűs életbe, ledobva magáról a folyamatos, fegyelmezett tanulás láncait. Legalábbis ami az intézményi kereteket illeti. Mert ügyvédként egy életen át képeznie kell magát. Csakhogy azt már a saját jól felfogott érdekében, önszántából fogja tenni. Nem pedig azért, hogy bizonyos feltételeknek megfeleljen.

– Tudtad, hogy Dave meg fogja kérni a kezed?

Muszáj volt legalább kicsit megkapargatnom ezt a témát. Kinyitotta a szemét, lebiggyesztette az ajkát.

– Hm. Nem is tudom. Talán logikusan következett a dolgokból.

– Miféle dolgokból?

Vállat vont.

– Az étterem, a szinte biztos polgármesteri szék, a vizsgám… Úgy tűnik, mindketten révbe értünk. Jöhet a családalapítás.

Kikerekedett a szemem.

– Családalapítás? Mármint gyerek meg ilyenek?

Felegyenesedett. Megfogta a rumosüveget, letekerte a kupakját, majd tisztes adagot löttyintett a kávéjába. Azután az enyémbe.

– Előbb persze rendbe kell hozni egyet s mást odalent. Tudod… – vetett jelentőségteljes pillantást az alhasa felé.

Nahát. Csak nem.

– Valami gond van? – kérdeztem eltúlzott csodálkozással.

Meg is ijedtem, hogy észreveszi, és kikéri magának. Szerencsém volt.

– Nem is értem – csóválta a fejét. – Olyan rég nem volt semmi bajom. Csütörtökön óriásit szeretkeztünk, aztán még pénteken is volt pár menet, erre szombaton már égett, viszketett, mint az állat.

Hm. Valóban nehéz összerakni a képet. Ahányszor dugnak, annyiszor kap el valami szart. Ehhez aztán tényleg nem elég az ügyvédi szakvizsga. Mégis mit mondhatnék? Hogyan? Úgyhogy inkább kérdeztem.

– Mi újság azzal a kiscsajjal, akit felvett asszisztensnek? Normálisabb már? Jól dolgozik, hasznotokra van?

Ingerülten legyintett. Beletúrt a hajába, majd néhány ideges mozdulattal az orra hegyét húzogatta.

– Idétlen picsa. Csak vihog, meg köldökig kivágott felsőben riszálja magát. El sem tudom képzelni, mit tesz hozzá Dave munkájához.

– Miért nem kérdezed meg?

Felrántotta a szemöldökét.

– Kérjem számon Dave-et? Amit köztudottan gyűlöl?

Vettem pár mély levegőt, közben a folyó felé fordítottam a fejem. Úgy kellett tennem, mintha ezeknek az „apróságoknak” nem lenne jelentőségük.

– Nem azt mondom, hogy kérd számon, de puhatolózhatnál a csaj munkája felől. Hiszen te is besegítesz neki a kampányban meg másban is. Miért ne érdekelhetne, hogy ki mit csinál pontosan?

Összeráncolta a homlokát, és morgott egyet.

– Majd ha lemegy a polgármester-választás, és fel kell építenie az új csapatot, teszek neki ajánlásokat szakmai alapon. Most kell a támogatottság és a sok lelkes fiatal. Elvégzik a kulimunkát, telefonálgatnak, e-maileket írnak, sok-sok órát spórolnak meg Dave-nek. Meg nekem. Ha nem lennének, gondolom, engem is befogna ezekbe. Így legalább a szakmai programok kidolgozásában segítek.

Akkor ezek szerint most újabb mérföldkő van a láthatáron. Dave polgármesterré választása. Addig megint óvatosan kell bánni a szavakkal. Elég szarul érzem magam tőle, mert mégiscsak a barátnőm, és teljesen egyértelmű, hogy megcsalja a faszija, aki épp most kérte meg a kezét. Kíváncsi voltam, mire akarja még kihasználni Adele-t.

– Nagy szerencséje van veled.

Gondoltam, ezzel lezárom a témát.

– Nem is tudom… Mondjuk most, hogy felvételizik a jogi karra, még inkább szüksége lesz a segítségemre. Már belengette, hogy én fogom írni a beadandóit.

Ó, baszki. Hogy nem sül le a képéről a bőr? Még ez is. Akkor Adele a nap huszonnégy órájában ennek a fasztarisznyának a szolgálatában fog állni. Muszáj lesz felnyitnom a szemét, mielőtt teljesen tönkreteszi ez a féreg.

Milyen jó, hogy Ben már túl van mindezen. Sikeres, befutott, mérhetetlenül gazdag, befolyásos, nem tör újabb babérokra. Ráadásul épp abban az életszakaszban van, hogy élvezni akarja azt, amiért megdolgozott.

Talán nem is lenne jó egy korombeli társ. Akkor mindig minden a küszködésről szólna. Az önmegvalósításról. Hol az egyikünkéről, hol a másikunkéról. Így nekem ezzel nem is kell törődnöm. Én majd azzá válok, akivé Ben mellett tudok. Ő adja meg az életem keretét. Az ő célja lesz az enyém is, az ő karrierje határozza meg az enyémet is. Sőt. Ha csak anya és feleség leszek mellette, nekem az is tökéletesen megfelel.

Úristen, mekkora mázlim van. Hiszen nekem már soha többé nem kell úgy igazán aggódnom semmiért! Soha többé rémes társkeresés, állásinterjú, anyagi gondok. Nem is érdekel, hogy ciki-e a 3D-s taposó, az ára meg aztán pláne. Kurvára nem számít az sem, hogy mennyit költök. Megyek is, és megrendelem.