A szalon – 30. rész

Pont kéznél volt

Hatalmas sóhaj kíséretében nyílt a bejárati ajtó. A csapzott, kortalan, sápadt arcú, hátizsákos nő megállt a küszöbön, és kisimította a homlokára tapadt, padlizsánszínűre festett tincseket. Fülig érő haján kétujjnyi lenövés büszkélkedett. Táskája pántja a mellénél meggyűrte és bordó bársonyszoknyája derekából is kirántotta a használattól megszürkült, hosszú ujjú fehér blúzt. Aranycsatos szandáljából kilátszott a nejlonharisnya orrvarrása.

Mia tetőtől talpig végigmérte, és anélkül, hogy belenézett volna az időpontfoglalóba, Nico felé intett a fejével.

– Foglaljon helyet a hajmosónál, rögtön érkezik a fodrász. Nico! – kiáltotta.

A nő megrázta a fejét.

– Manikűröshöz jöttem – mosolygott, és a kézfejét Mia felé tartotta.

A recepciós szeme elkerekedett a félig lekopott sötétlila lakk láttán.

– Ó, igen – bólintott. – Nicóhoz egyáltalán nincs időpontja?

Most a nőn volt a sor, hogy tágra nyissa a szemét.

– Nem értem.

Mia arcán forró pír gyúlt. Beszippantotta az alsó ajkát, mintha csak el akarná tüntetni a száját, hogy több rosszul irányzott kérdés vagy kijelentés ne szökhessen ki rajta.

Lara lépett ki a konyhából. A vendég láttán felderült az arca, és tárt karokkal sietett felé.

– Nahát! Dorina! Ezer éve!

– Te semmit sem öregedtél, Lara, hihetetlen – álmélkodott a nő.

Hosszan összeölelkeztek. Lara gyengéden végigsimított Dorina hátán, majd tenyerébe fogta a kezét.

– Gyere, drágám, mesés körmöket készítünk neked.

A munkaállomásához vezette vendégét, kihúzta neki a széket, majd ő is leült vele szemben. Dorina ekkor a homlokához kapott, és lehunyta a szemét. Egész testében megremegett.

– Ó, jaj – lehelte.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva Lara.

Felállt, és odalépett mellé.

– Minden rendben – motyogta Dorina –, csak… – Félig lehunyt szemmel kotorászni kezdett a hátizsákjában. – Hála az égnek, megvan – lihegte.

Egy apró, vörös kövekkel kirakott karkötőt húzott elő. Sietve átbújtatta rajta a kézfejét, majd a csuklójára szorította az ékszert, és a mellkasához emelte a karját. Zihálva, lehunyt pillákkal dőlt neki a szék támlájának. Lara riadtan figyelte a mozdulatsort.

– Mit tehetek érted?

Dorina erőtlenül megrázta a fejét, és néhányszor mélyet lélegzett. Ujjai elfehéredtek a szorítástól. Aztán kipattant a szeme, szája széles mosolyra húzódott.

– Te jó ég! – sóhajtotta megkönnyebbülten. – Hű, de megijedtem – kacarászott. – Azt hittem, itt patkolok el.

Kisöpörte a haját a homlokából. Lara értetlenül nézte.

– Jól vagy? Szükséged van valamire?

A nő nevetve legyintett.

– Ó, ez semmiség volt. Láttad volna, a nyár elején mit művelt velem a stressz… Akkor érettségizett a lányom, meg tudod, felvételi az egyetemre, sorolhatnám. Totál kivoltam. Nem is tudom, hogy éltem volna túl a karkötőm nélkül. Tényleg, basszus. Nem is értem, mások hogy merik kockáztatni az életüket nap mint nap.

Lara szeme összeszűkült. Egészen közel hajolt a vendégéhez.

– Mert ez valami varázskarkötő?

Dorina hátravetette a fejét, torkából éles, erőltetett nevetés tört fel.

– Ó, ha annyi köteg pénzem lenne, ahányszor megkaptam ezt a kérdést!

Lara visszament a székéhez, és leült. Leemelte a polc szélére akasztott színkört, de a szemét nem vette le a vendégéről.

– Válasszunk színt? – kérdezte kimérten, Dorina arcát fürkészve.

– Hogyne – csilingelte a nő. Karkötős kezét maga elé fektette. – Valami olyat, ami illik az én kis drágámhoz. – Ujját finoman végighúzta az apró, vörös köveken.

– Nagyon szép, elegáns darab. Arany?

Dorina hanyagul az asztalra ejtette a másik karját is.

– Arany? Ugyan, ne vicceljünk! Az a legrosszabb… mármint érted, lehet az szép meg minden, de az idegrendszer hatékony nyugtatásához különleges ötvözetre van szükség. – Hangja egészen megváltozott. – Gondolom, te is tanultál kémiát, fizikát meg biológiát.

Lara kurtán bólintott. Ujjai ráérős tempóban pörgették a színes, köröm alakú műanyag mintákat. Egy sötétpirosnál megállt, és Dorina felé tartotta.

– Ehhez mit szólnál?

– Aha – hümmögött a nő. – A te lányod is pont most végzett a középiskolában, ugye? Neked is őrületesen stresszesek most a hétköznapjaid. Na meg neki, az egyetemen… Ó, szegény kicsikéim, milyen nehéz nekik. Mármint az én lányomnak nem, mert ugye, neki is van karkötője, hát, nem hülye ő, hogy anélkül menjen neki majd a vizsgaidőszaknak.

– Az én lányomat nem vették fel – mondta egykedvűen Lara. – Neki most az a legnagyobb stressz az életében, hogy reggeli előtt vagy után tegye be a mosást a gépbe.

Halványan elmosolyodott.

Dorina eltátotta a száját, két tenyere az arcán csattant.

– Te jó ég! Lara, sajnálom, nem is tudom, mit mondhatnék, ez rettenetes – sopánkodott.

Hangja egyre élesebben csengett.

– Majd lesz valahogy. Kérem a kezed.

Dorina engedelmesen előrenyújtotta a karját, Lara munkához látott.

– Tudod, én mindig is felelősségteljes embernek ismertelek téged. Emlékszem, a gimiben mennyire felnéztem rád. Te mindig is komolyabb, érettebb voltál nálunk.

Lara nem emelte fel a fejét.

– Kedves vagy, köszönöm.

– Éppen ezért gondoltam rád egyből, amikor nálam már bizonyított ez a kis csoda – folytatta elérzékenyülten. – Tudtam, hogy segíteni akarok neked, mert te igazán tudod értékelni a jót. És abban is biztos vagyok, hogy törődsz a lányoddal, és nem teszed ki felesleges kockázatnak. – Halkan megköszörülte a torkát. – Főleg úgy, hogy tudod, mivel segíthetnél rajta. Vagyis… – Egy pillanatra elhallgatott. – Hogy mivel könnyíthetnéd meg az életét. – Köhintett. – Egészen konkrétan, mivel hozhatnád jóval előnyösebb helyzetbe őt és akár a kis barátnőit, meg nyilván magadat és a kolléganőidet, barátaidat, na meg a rokonokat. Ugye. Mert azokon is segítünk, ha tudunk. Hogy aztán egy életen át hálásak legyenek neked.

Lara felsóhajtott.

– A karkötőből csak ez az egy szín van?

A nő büszkén kihúzta magát.

– Természetesen, hiszen ez a színkombináció…

Lara felemelte a szabad kezét. Ismerte már Dorinát a gimiből: olcsóbban megússza, ha meg sem várja az előadás végét. Végül is csinos az a karkötő.

– Hármat tudok most megvenni, ha az neked jó. Ha van szórólapod, itt hagyhatod. A manikűr ajándék, amiért ilyen kedves voltál, és gondoltál rám.

– Fantasztikus! Hidd el, nem fogod megbánni.