Lívia visszatartott lélegzettel figyelte a férfit, aki elmerült a papírok ellenőrzésében. A hivatalnok tömzsi kézfejével megtörölte izzadó homlokát. Látszott rajta, hogy ingerült. A nő felkészült a legrosszabbra. Legalábbis azt hitte.
– Komolyan gondolta, hogy ezzel a fénymásolt, házi készítésű, ócska hamisítvánnyal szúrja ki a szemem? – förmedt rá gorombán a férfi.
– Hogy? – kérdezett vissza Lívia rekedt hangon, értetlenül.
– Ez – lobogtatta meg dühösen a cégkivonatot a kócos, dühtől eltorzult arcú hivatalnok.
A nő magabiztosan sétált be az olcsó csapdába.
– Az nem hamisítvány, egyszerű másolat. Ma reggel nyomtattam ki az internetes adatbázisból. A cégadatok hét éve nem változtak. Az Önök rendszere ráadásul naprakész. Ha belenéz, láthatja, hogy igazat mondok.
– Úgy? Szóval maga eldöntötte helyettem, hogy milyen iratokra van szükségem az ellenőrzéshez?
– Hiszen ez egy rutin eljárás, tudjuk mindketten. Minden évben eljövök, beadom a papírokat, kitöltöm a kérelmet, Önök pedig kiállítják az igazolást a megfelelő működésről, hiszen mindig minden kötelezettségünknek eleget teszünk, és a befizetéssel sem késlekedünk soha.
– Engem nem érdekel, hogy eddig kivel és mit varázsoltak itt. Most én vagyok az ügyintéző, és én eredeti cégkivonatot kérek, mégpedig olyat, amely harminc napnál nem régebbi.
Lívia megértette, hogy a férfit nem fogja tudni észérvekkel meggyőzni. Hangnemet váltott. Az asztalra könyökölt, és halkan folytatta.
– Ugyan, kérem, legyen szíves! Hadd ne kelljen értelmetlenül kidobnom egy kalap pénzt az ablakon az eredeti kivonatért, aztán még egyszer visszajönnöm! Önnek úgysem kell az a papír, csak azt nézi meg, hogy tényleg jogosult vagyok-e az ügyintézésre.
– Ha azt hiszi, hogy ezzel a szűzlányos ábrázattal nálam bármit is el lehet érni, nagyon téved. Ide van írva, hogy ha akarok, kérhetek eredeti, harminc napnál nem régebbi cégkivonatot. Valóban, el is tekinthetnék tőle, de én most nem fogok. Mert így döntöttem, és kész!
Lívia némán elpakolt a táskájába, majd kurtán elköszönt.
A hivatalnok hátradőlt. Óvatosan körbenézett, hogy hallotta-e valaki a szóváltást. Remélte, hogy nem. Egy nap általában tizenöt-húsz igazolást adott ki a gazdáknak. Az ügyintézés általában nem tartott tovább pár percnél. Ma reggel azonban arra ébredt, hogy a felesége elhagyta, és elvitte magával a két kutyát is. Az ő kutyáit, akiket kölyök koruk óta tanított türelmesen. A szófogadó, okos állatok a szívéhez nőttek, és sokkal jobban szerette őket, mint a folyton elégedetlenkedő feleségét. Az élete a kutyák nélkül egy pokol lett volna a nő mellett, akinek úgy változott a hangulata a nap különböző szakaszaiban, mint a szélirány a tenger felett. Erre jön egy ügyfél, akit ugyanúgy Líviának hívnak, mint azt a szívtelen némbert. A férfi remélte, hogy a nő nem keresi fel az osztályvezetőt, hogy panaszt tegyen, mert ha még bocsánatot is kell kérnie, azt már végképp nem fogja bírni az idegrendszere.
Négy, otthon töltött év után felüdülés volt újra munkába állni. Az pedig, hogy a főpostára került, annál is nagyobb izgalommal töltötte el. Végre nem kakis pelenkák és kifőzésre váró cumisüvegek között kell töltenie a nap nagy részét. Újra viselhet csinos ruhát, ékszert, és éreztetheti a világgal, hogy ő igenis egy fontos szereplője a posta működésének. Ismét lesznek beosztottjai, akiket irányíthat, és ha kedve tartja rendre utasíthat. Az, hogy kezdés előtt néhány perccel közölték vele, hogy az irodából áthelyezték az ügyfél részlegre, a csomagfelvételre, olyan gyomrosként érte Esztert, hogy kis híján felmondott. Kolléganője, egykori beosztottja gúnyos mosolya pedig nem segített feldolgozni a feldolgozhatatlant. Csoportvezetőből csomagos…
Már akkor kiszúrta a fiatal lányt, amikor az belépett az ajtón. Azonnal felismerte. A hosszú fonott copfot, a szép, íves szájat, a feltűnően csinos alakját képtelenség volt elfelejteni. Ez alkalommal elegáns szabású, fehér, lenvászon nadrágot, barack színű, rövid ujjú blúzt viselt. Nyakán két sorban gyöngy nyaklánc pihent, amelyről Eszter csak feltételezte, hogy valódi. Valójában nem értett hozzá. Fogalma sem volt róla, mi a különbség az igazgyöngy és a bóvli között. Szinte érezte az orrában a púderes, finom illatot, amely akkor, azon a különös estén lengte körül az elbűvölő jelenséget. Eszter korábban soha nem érzett hasonlót. Sem az orrában, sem az ágyékában. A család izgatottan várta, hogy elkezdődjön a tűzijáték. A három, már fáradt gyerek egyre türelmetlenebbül rángatta hol Eszter, hol a nagyanyjuk karját. Percenként akarták megtudni, mikor kezdődik el végre a show. Az anyuka egy alkalommal türelmetlenül rivallt rá pont a legkisebbre, az akkor kétéves kislányra. Ekkor fordult hátra, és nézett kérdőn a szemébe az előtte nevető, táncoló, egyetemistáknak kinéző barátnők egyike. Mindössze egyetlen másodpercre találkozott a szemrehányó és az elgyötört tekintet. Esztert sértette a fiatal, az anyaság nehézségeiről még mit sem sejtő diák megsemmisítő pillantása. Ennek ellenére az est további részében úgy vonzotta a szép, illatos jelenség, hogy képtelen volt másra koncentrálni. Áhítattal nézte a lány finom mozdulatait, ahogyan a fényes, szatén trikó időnként felcsúszott a derekán, és kivillant alóla a selymesnek tűnő, hibátlan bőr. Hallgatta a kacagását, csodálta a szép ívű szájat, ami mögül időnként kibukkan a lány málnapiros nyelvének a hegye. Irigyelte a szépséget, a szabadságot és a jólétet, amelyet a diák Eszter számára képviselt. Éjjel a fiatal lány hosszú, dús hajával álmodott, ahogyan beletúr, miközben mélyen belélegzi az illatát. Két év telt el azóta.
A lány tizenegy óra harminc perckor állt be a sorba. A jellegzetes, nemzeti színű szalaggal és pecséttel ellátott borítékról Eszter azonnal tudta, hogy pályázati anyagot rejt, amelyet tizenkettő óráig vehet át a posta. Akár előre is hívhatta volna, hogy soron kívül átvegye a csomagot. Senki sem gondolta, hogy a lány pontban délben ér az ablakhoz. Aggódva nézett Eszterre.
– Ugye átveszi? – Most az ő arca volt fáradt, és elgyötört. – Két hónapja dolgozunk ezen a kollégáimmal, szinte éjjel-nappal. Nagyon fontos, hogy be tudjuk adni.
Esztert elbűvölte aggodalmat sugárzó szempár, a kétségbeeséstől remegő, puha száj.
Aztán eszébe jutott az a tekintet, amivel annak idején a lány ránézett.
– Nos, ha olyan fontos, akkor talán időben el kellett volna vele készülni – jelentette ki rideg, ellentmondást nem tűrő hangon.
– Kérem… – suttogta a lány könnyeit nyelve – több, mint fél órája állok sorban.
– Ha akarom, még csak tizenkettő óra van, de ha akarom akkor pedig már tizenkettő óra van. Márpedig szerintem elmúlt dél. Önnek bele kellett volna kalkulálnia a sorban állást. Legközelebb ne hagyja az utolsó pillanatra!
Eszter színpadias mozdulattal bezárta a fülke ablakát. Felállt, hogy megkezdje az ebédszünetét.