Ludmilla imádta a narancsszínű rúzst. Régen rondának és öregasszonyosnak tartotta. Amióta viszont elmúlt hatvan, szinte mindig ahhoz nyúlt, ha igazán szépnek akarta látni magát. Kifestette a száját, majd ellenőrizte, hogy nem lett-e rúzsos a foga. Nem akart magából bolondot csinálni a bejárónő előtt. Nem mintha tele szájjal vigyorgott volna a szótlan, serény, kortalan nőre, aki pont úgy festett a fekete kontyával, a kávészínű ruhájában, mintha valami brazil szappanoperából lépett volna elő. Nem, sosem mosolygott Juannitára. Nem is szólt hozzá. Biccentéssel, fejcsóválással, ajakbiggyesztéssel kommunikált a venezuelai alkalmazottal. Spanyol származású férje Ludmilla minden utasítását közvetítette, neki nem kellett ezzel bajlódnia. A ház úrnőjének ennél sokkal fontosabb dolgai voltak. Felsétált az emeletre, és onnan kémlelte az udvart. Rosszallóan megcsóválta a fejét. Utálta, ha a komplexumban lakó gyerekek a medencéknél randalíroztak. Utánuk mindig csupa víz lett a kő, és félt, hogy elesik. Annak ellenére, hogy a legritkább esetben ment le oda. Eleve nem állhatta ezeket a jöttmenteket. Igaz, ő is Németországból kötözött ide, de az egészen más. Neki helyi férje van, még ha utálja is. Csak azért ment hozzá, mert más nem akart a nehéz természetű Ludmillával szóba állni. A lakóközösség többi tagját meg ki tudja, a világ melyik tájáról fújta ide a szél. A férje, az a vén bolond, szívesen beszélgetett velük, de ő nem. Ő nem ismerkedik. Ráadásul rém idegesítő volt, ahogy mindenféle halandzsa nyelven próbálkoztak cseverészni. Nos, ő nem fog velük bohóckodni, meg kézzel-lábbal hadonászni.
Most csak a két kislány játszott a medencénél. Egyik szomszédja, az állandóan ideges és mindenkivel kötözködő Ted szokás szerint odasomfordált a négyéves Emilyhez, hogy leszidja valamiért. Ludmillát is idegesítette minden gyerek, de azért nem vetemedett volna olyasmire, hogy a másét bántsa. Főleg rendszeresen. Egy ekkora gyerek még nem mondja el az anyjának, hogy a szomszéd bácsi abuzálja, nem szól, nem kér segítséget. Micsoda egy szar alak ez a Ted. Alig két hónapja lakik itt, de már az egyik idős lakóra ráhívta a rendőrséget, mert sokat ugat a kutyája. Idióta. Tényleg ilyenekkel beszélgessen? Néha eszébe jutott, hogy kellene szólni a kislány anyjának, de az meg csak franciául és angolul tud. Nem volt kedve nyűglődni vele.
Megforgatta a szemét, ahogy eszébe jutott Fernanda, a közelben lakó özvegyasszony, aki fél éve költözött a környékre, szintén Németországból. Na, az bezzeg össze-vissza hablatyol, ha kell, ha nem. Tud néhány szót spanyolul, párat angolul, és máris veszi a bátorságot, hogy mindenkivel leálljon „beszélgetni”, aki szembejön. Hogy nincs annak a nőnek tartása? Fernanda nyáron töltötte a hatvanötöt, de hetente többször táncolni jár, nevetséges ruhákat hord, és az az idétlen pöttyös, magassarkú cipő! Mérgesen fújtatott egyet. Milyen jó, hogy tegnap végre beolvasott neki. A közös barátnőjüket is biztatta, hogy mondja csak el ő is, mit gondol Fernandáról. Barátnője férje miniszter volt, úgyhogy, ha valaki, hát ő, tudja, hogyan kell viselkedni. Nemcsak azért, mert úri körökben mozognak, hanem mert ők olyan igazi, finom emberek. Ludmilla nem irigyelte barátnőjét, hiszen neki nem kellett jól férjhez mennie ahhoz, hogy gazdag legyen. Ludmillának már a műkincs gyűjtő nagyapja is a felső tízezerbe tartozott. Kuncogni kezdett. Milyen arcot vágott Fernanda, amikor a képébe vágta, hogy úgy öltözik, mint egy elcseszett kanári madár. A barátnője meg jól rákontrázott, hogy Fernanda özvegyasszony létére úgy viselkedik, mint egy zavarodott tini. Az meg majdnem elsírta magát. Pff.
Fernanda nem tudja, milyen egy felelősségteljes asszony élete. Egy magát valamire tartó idős hölgy már nem vesz fel citromsárga ruhát meg Mickey egér füles sportcipőt. Nem jár salsa órákra, és nem ül be nála jóval fiatalabbakkal sörözni a tánc után. Nem túrázgat más özvegy, nyugdíjas, a bőrükben nem férő nyanyákkal, meg vénemberekkel. Ennyi idős korára már egy tisztességes asszonyban elül a szerelem iránti vágy, és nem kacag nagyokat idős korukban is éppolyan jóképű, sármos férfiakkal. Megrázta a fejét. Micsoda bolondság! Ez meg hogy jutott az eszébe? Nem sármos az az ember, akivel Fernandát táncolni látta, hanem egy majom. „Jó, de egy igen jóképű majom.” „Ejj már, Ludmilla, térj észhez!” Gyorsan töltött magának egy pohár vizet. Megrémült, hogy még a gondolataiban is nyelvbotlása van. Dehogy tartja jóképűnek azokat a férfiakat! „Vajon hogy állna nekem a citromsárga?” Ludmilla, hogy megszabaduljon a rémisztő gondolataitól, leviharzott az udvarra, hogy elkergesse a szomszéd kutyáját a medence partjáról. Elméje azonban nem állt le. Sőt. Újabb és újabb kérdések tűntek elő a semmiből. „Vajon én is meg tudnám tanulni azt a salsát?” „Nekem is jól állna a magassarkú?” „Lehet, hogy nekem sem kellene lemondanom még a szerelemről?”
– Menj a picsába Ted – rikácsolta helytelen angolsággal Ludmilla. – Ha még egyszer rászólsz Emilyre, kitaposom a beled! – Mondanivalója másik fele vegyesen tartalmazott német és spanyol szavakat. Véletlenszerűen, ahogyan a nyelvére jöttek.
A medence körül, amely szinte észrevétlenül telt meg lakókkal, néma csend állt be. Minden tekintet az idős, német asszonyra szegeződött, aki eddig köszönni sem volt hajlandó, csak biccenteni. Ludmilla a fülére tapasztotta a kezét, és úgy próbálta elhallgattatni a gondolatokat a fejében. Ted, zavartan pislogott körbe, nem fért a fejébe, honnan tudja a narancssárga rúzsos nyanya, hogy rászállt Emilyre? Hiszen mindig alaposan meggyőződött róla, hogy senki se lássa, amikor megszidja valamiért. Például azért, mert nevet, és az Tedet mindennél jobban idegesítette.
Éjjel nem jött álom Ludmilla szemére. Soha, senkire nem volt irigy. Nem kellett, hogy az legyen. Neki volt mindig sokkal több és sokkal jobb. Amióta azonban megismerte a bohókás özvegyet, Fernandát, egyre sivárabbnak érezte az életét. Ő is vágyott arra, hogy szórakozzon, túrázni, táncolni járjon. Akkor nemcsak Juannita meg a többi lakó láthatná a rúzsát, hanem esetleg valami jóképű, huncut vénember is.