A parfüm simogató illata betöltötte a szobát. Michéla lehunyta a szemét. Mióta várta, hogy megvehesse! Még sohasem engedett meg magának efféle luxust. Már maga a szemet gyönyörködtető üveg is határtalan örömmel töltötte el. Gyengéden, mintha attól félne, megijeszti, Michéla megcirógatta a hűvös kupakot, és a különleges formát.
Meg akarta ünnepelni a nagy pillanatot. Kinyitotta a kamra ajtaját, és a szeme megakadt egy üveg boron, amelyet még születésnapjára kapott. Szinte a szájában érezte az ízét. Beleborzongott. Micsoda délután lenne! A nap még magasan járt, meleggel árasztva el a teraszt. Fejét az ajtófélfának támasztotta. Legszívesebben töltene magának abból a borból a vendégeknek fenntartott elegáns kristálypohárba, kifeküdne a nyugágyra, és csak élvezné a saját illatát.
Becsukta a kamra ajtaját. Kivett a hűtőből egy ananászlevet. Felrázta, majd meghúzta a dobozt. Nem akart újabb mosatlant. Sóvárgóan a francia ablak felé sandított, majd elindult az íróasztal irányába.
Várta is meg nem is a közös vacsorát. Egyfelől szeretett barátaival éjszakába nyúlóan beszélgetni a kedvenc pizzériájukban, ugyanakkor ezen a különleges napon nem akart ételszagú lenni. Ilyen különleges és drága parfüm illatot sajnált kemencében sült finomságok aromájával elnyomni. Miközben vívódott, hogy mitévő legyen, kibújt a ruhájából, és fürdéshez készülődött. Már a szappanhabot öblítette le magáról, amikor eszébe jutott, hogy ezzel az illatának is lőttek.
„Ez csak egy vacsora” – gondolta Michéla, és visszatette az üveget. Helyette a már megszokott, drogériában vásárolt parfümöt fújta magára. Az újat inkább különleges alkalmakra tartogatta.
***
– Tölthetek még?
– Nem, köszönöm – mosolygott Michéla.
Kiélvezte az utolsó korty ananászlevet. Nyelvével játékosan megforgatta a hűs, fém szívószálat. Jobb, mint a papír, nem ázik szét. Ráadásul el sem kell dobni.
Kilépett az utcára. Azonnal áztatni kezdte arcát a sűrű, őszi eső. A barátnője már megint túl szorosra gombolta az esőkabátját. Sietve szedte a lépteit, hogy mielőbb hazaérhessen. Egy pillanatra eszébe jutott a nagy, áttetsző, kupola formájú esernyője, amely azóta is ott pihent az előszobafal kovácsoltvas fogasára akasztva.
Ahogy a mágneskártya elég közel került az érzékelőhöz, kinyílt az ajtó. Fáradtan, de vidáman lépett a lakásba. Hamarosan megérkezik a kísérleti szerkezet, amire olyan régóta vár. Hiába kérte, hogy még ne, a barátai már most izgatottan ünnepelték a hírt. Pedig még hónapokba is telhet, mire leteszteli, a siker pedig egyáltalán nem garantált.
– Hadd segítsek – sietett elé az anyja.
– Te még fent vagy?
– Meg akartalak várni.
– Mondtam már, hogy megoldom – dorgálta meg szelíden Michéla.
– Tudom, csak…
– Legalább ilyenkor hagyd rám – szakította félbe. – Egy határozott mozdulattal elbánok ezekkel a mágneses patentokkal.
– Hamarosan nem csak azokkal.
– Na, milyen? – kérdezte izgatottan a férfi.
– Még szoknom kell – suttogta Michéla a könnyeivel küszködve.
– És mi lesz az első dolga vele?
Michéla nem válaszolt. Eszébe jutott az a délután, amikor visszacsukta a kamra ajtaját, és nem fújta be magát fürdés után újra az új parfümmel. Bár tudta volna, hogy órákkal később balesetet szenved, és másnapra mindkét kézfejét amputálják!
– Van egy üveg borom – kezdte rekedt hangon miközben a fém ujjakra meredt–, még régről. Azt szeretném kristálypohárból meginni a teraszomon. Ha pedig az is megy – folytatta bizakodva –, elővenném a legkedvesebb parfümömet is.