– Rob?
– A francba, Ted – ugrott fel a hangra az amerikai. – Mi van már megint? – kérdezte ingerülten.
Lehajolt, hogy felvegye a könyvet, amit ijedtében kiejtett a kezéből, amikor szomszédja, rossz szokásához híven rákönyökölt a közöttük lévő kőkerítésre.
– Pauline már megint úgy parkolt le, hogy elfoglalja a fél járdát. Ha nem tud rendesen vezetni, akkor ne tegye, nagyon kérem.
– Az ég szerelmére, Ted. Annyira állt csak meg a járdán, hogy kitegye a lányokat! Utána beállt a garázsba.
– Én nem tudhatom, hogy mennyi ideig parkolt szabálytalanul – válaszolt kemény hangon a kötekedő szomszéd. – Én csak azt tudom, hogy amikor én meg akartam közelíteni a saját házam kapuját, nehézségekbe ütköztem. A két, fékezhetetlen, visító gyerekedről, akiknél nagyobb zajszennyezéssel még nem volt dolgom, nem teszek említést.
A családapa gyűlölte, hogy Ted, nem tisztelve a magánszférájukat, rendszeresen „megjelent” a teraszukon. Különösen azért, mert az elválasztó falakat százhetven centiméter magasra építették. „Átnézni” a szomszédba csak úgy lehetett, ha Ted valamire ráállt. Annak ellenére, hogy az udvarról minden teraszra be lehetett látni, a lakók a falat tiszteletben tartották. Már aki. Tednek semmi sem volt szent.
– Meglepetés – emelte magasra a nagy, szürke, műanyag ládát Pauline.
– Az meg mi? – kíváncsiskodtak a lányok.
– Ajándék apunak!
– Virágok? – fintorgott Vanda.
– Pontosan!
– De apu egy bácsi – tette szigorúan karba a kezét Emily. – Bácsiknak nem adunk virágot! Nekik rajzot vagy puszit szokás ajándékozni.
– Majd meglátod, hogy fog neki örülni.
Igaza lett. Rob önelégült arccal pakolta fel a cserepes művirágokat sorra, egymás mellé a fal tetejére. Arra természetesen figyelt, hogy a terrakotta színű kaspókat úgy helyezze el, hogy a harminc centi széles felületből legfeljebb a felé eső tizenötöt foglalják el. Örült, hogy a felesége ilyen leleményes, mert ő eddig képzeletében, rozsdás szögeket ragasztott oda.
– Rob?
Szinte a nyakán érezte Ted leheletét. Ezúttal nem ijedt meg, mert épp, csak leült az asztalkához egy fürt szőlővel a kezében. Értetlenül emelte fel tekintetét a hang irányába.
Ted két cseréppel a kezében, felvont szemöldökkel magasodott a fal fölé.
– El akarsz bújni előlem, Rob?
– Ted – az amerikai hangja bosszúsan csengett. – Beléd meg mi ütött?
– Nocsak? Te vagy paprikás hangulatban? – kérte ki magának Rob viselkedését a szomszéd. – Akkor mit szóljak én, aki nem tudok pihenni, mert az a két fenevad a szobám falánál visít.
– Délelőtt tizenegy óra van, könyörgöm! Játszanak. De mindjárt szólok nekik, hogy menjenek át egy másik helyiségbe, és legyenek csendesebbek.
– Köszönöm – válaszolt Ted kimérten. – Amúgy nem játszanak – tette hozzá fintorogva –, azon veszekednek, hogy ki tud hangosabban böfögni. Vanda szerint Emily pont olyan gusztustalanul böfög, mint az anyja.
Rob elvörösödött.
– Értem. Akkor viszont, ha ilyen tökéletesen áthallatszik minden, megtennéd, hogy legközelebb csak átszólsz nekik? Tőled mindkettő retteg. Tudod, veled riogatják egymást.
– Rob! Megőrültél?
A dühös kiáltás ezúttal zene volt az amerikai fülének. Büszke vigyorral lépett a teraszra, és gúnyosan vigyorgott szomszédjára.
– Ezt mégis hogy képzelted? Ez veszélyes – dühöngött Ted.
– Ó igazán?
– Szedd le, de azonnal!
– Nem!
– Akkor megbánod!
– Az én tizenöt centimen van, és azt teszek oda, amit akarok!
– Nem!
– De!
Miután kifogytak az érvelésből, mindketten beviharzottak a házukba. Pauline rosszallóan csóválta a fejét.
– Nem kellett volna elrejtened.
– Dehogynem! Azzal díszítem az én térfelemet, amivel akarom.
– A sűrű, mű borostyán füzér alá rejtett galambriasztó tüskéket nem nevezném dísznek…
– Én meg igen. Arról nem tehetek, hogy az a farok belekönyökölt.