Négyen-öten álldogáltak a pulttal szemközti falnak dőlve a sarki hamburgerezőben. Odakint mínusz két fok csípte pirosra az arcokat. Akik leadták a megrendelést, kabátjukkal a karjukon húzódtak félre, és üveges tekintettel várták, hogy a sorszámukat kiáltsa valaki.
Melinda igyekezett minél távolabb helyezkedni a többi vásárlótól. Ő nem vette le a kabátját, csak kigombolta. Megőrült, ha a kezében kellett szorongatnia a vastag, meleg, szövet ruhadarabot. Azt szerette, ha a karja szabadon van. Még táskát sem akasztott rá soha. Sóvárgó tekintettel nézett az asztalok felé. Mennyivel egyszerűbb és jobb lenne lepakolni az egyikhez, és ott megebédelni. Nyugodtan, kényelmesen. Utána egy kávét is megihatna, mielőtt visszamegy dolgozni.
– Itt a barátnőd – szúrta oda gúnyosan a pénztáros lány a konyhába siető szakácsnak.
– Melyik? A Miss Picsa?
– Az – kuncogta el magát a kasszás.
– Majd beleköpök a hambijába, hogy vidámabb legyen.
– Helyettem is tedd meg – vigyorgott a lány. – Fuh, de rühellem azt az öntelt ribancot – motyogta maga elé. – Mit adhatok? – kérdezte mosolyogva a soron következőt, miután visszaállt a pénztárgépe mögé.
Melinda már egy éve járt a gyorsétterembe minden szerdán. Ám annak ellenére, hogy visszatérő vendég volt, nem szerették. A fiatal nő ugyanis sosem mosolygott és nem elegyedett szóba senkivel. Leadta a megrendelését, fizetett, várt, majd a csomagjával távozott. Egyedül a szakácsot nem zavarta a különös jelenség, akit inkább tartott izgalmasnak, mint zavarónak. A női személyzet azonban teóriák sorát gyártotta arra vonatkozóan, hogy miért olyan tartózkodó a mindig kifogástalan megjelenésű, tökéletesen egyenes, hosszú hajú vendég. Az egyik konyhai kisegítő tudni vélte, hogy rémes szerető, és csak a pénze miatt keresik a férfiak a társaságát. A másik kasszás arról hallott híreket, hogy mindenki gyűlöli a munkahelyén, mert ostoba és semmihez sem ért. Igaz, az sosem nem derült ki, hol dolgozik. A takarítónő ismert valakit, akinek a rokona ugyanahhoz a fodrászhoz járt, mint Melinda, és aki azt mesélte, hogy a Miss Picsa a szalon legrémesebb vendége. Bár azt nem tudta, hogy pontosan hol készül a mindig hibátlan frizura.
A szakácsot zavarta a sok goromba megjegyzés, amit Melinda igazából ok nélkül kapott. Hiszen nem volt udvariatlan vagy goromba. Sosem türelmetlenkedett vagy húzta el a száját, ha nem működött a kártyaleolvasó. Kollégái úgy vélték, hogy Melinda nem ereszkedik le hozzájuk. Mert kivagyi. Vagy mert elvette az eszét a pénz. Esetleg, mert már olyan régen dugták meg, hogy belezakkant.
A szakács szerette a finom, púderes illatát. A mindenhol pontosan ugyanakkora hosszúságú haját. A kiváló ízlését, amivel a ruháit és a kiegészítőit összeállította. Legszívesebben megszólította volna, de nem merte. Pontosan tudta, mit kapna a kollégáitól. A gúnyolódást, a goromba beszólásokat pedig nem akarta megkockáztatni. Mérgező környezetben képtelenség dolgozni.
A fagy nem tett jót a hamburgernek sem. Teljesen kihűlt, mire Melinda visszaért a munkahelyére. Mielőtt behúzódott az irodájába, még jó étvágyat kívánt a konyhában ebédelő beosztottjainak. Magára csukta az ajtót, és a kulcsot is elfordította a zárban. Kivette a fiókjából a két nagy, vastag konyharuhát. Az egyiket a pulóvere nyakába tűrte, a másikat a combjára terítette. Szinte mindig leette magát, ha kézzel fogta meg a kedvenc, csirkemájas burgerét. Ugyanakkor szerinte másként nem lett volna az igazi. Késsel-villával nem ugyanolyan az élmény. Mindig irigyelte a sarki gyorsétterem többi vendégét, akik társaságban ültek be ebédelni. Senki nem malackodta össze magát, pedig közben beszélgettek, sőt nevettek is. Melinda pedig szorongott. Helyettük is. Képtelen volt társaságban enni. Étteremben, ahol rendes, textil szalvétát tettek az asztalra, még nyugodtan fogyasztott. Igaz, olyankor is azon izgult végig, hogy ne a blúzán landoljon valami, hanem a combjára terített ruhadarabon.