Már elmúlt tíz óra, de a sűrű felhő, ami ráült a völgyre, nem akart távozni. Tamara elhúzott szájjal állt a teraszon. El kellene indulnia lassan, de a kosárban még ott a ruha, ami teregetésre vár. Ebben a nedves, párás időben azonban, nem lesz jó a kinti szárító. Csak még vizesebb lesz minden. Kénytelen lesz a gépet használni.
Morcosan térdelt a mosókonyhában lévő masina elé. Ingerülten válogatta a rongyokat aszerint, mit tehet bele, és mi az, amit inkább nem. A drága, csipke fehérneműit túlságosan féltette a forró levegőtől. Becsukta a szárítógép ajtaját, és elindította a háromórás programot. Mire hazaér, megszárad minden. A nap első jó híre.
Persze, hogy most villog a kávéfőző, mint a bolond. Ráadásul mi sem természetesebb annál, hogy ezen a rohadt napon fogy ki belőle a kávé és a víz is. Az, hogy a vízkőtelenítés esedékességét jelző lámpa is most gyulladt ki, már majdnem mosolyt csalt az arcára. Csak majdnem, ugyanis a szája, amióta felkelt, kizárólag vízszintesen vagy lefelé volt képes mozogni. Felfelé nem ívelt.
A bontatlan csomag kávé a legfelső polcon pöffeszkedett tróger módon. Tamara legszívesebben hozzávágott volna valamit. Sóhajtva kereste tekintetével a konyhai fellépőt, hogy segítségével elérje a kávé utánpótlást. Csakhogy a két lépcsős alkalmatosságot előző este a kertben használta, utána pedig nem tette a helyére. Tetőtől talpig átjárta a tehetetlen düh. Feltépte a hűtő melletti, mindenes szekrény ajtaját. Már gyöngyözött a homloka a feszültségtől. Nem volt biztos benne, hogy sikeres lesz a keresőhadjárata. Végül észrevette a fakanalas henger mögött az üveget. Felnyögött a megkönnyebbüléstől, hogy volt otthon instant kávé. Mielőtt bögrével a kezében elhagyta a konyhát, még vetett egy szemrehányó pillantást a kávéfőzőre. „Nem szórakozol velem, köcsög.”
Nem dudált. Már leszokott róla. Ahogy a dudálással egybekötött káromkodásról is. Na, meg a mutogatásról. Sőt. Elhagyta a villogást is, csakúgy, mint a káromkodós villogást. Pedig ezen a délelőttön mind jól jött volna.
– Lehet, hogy fél – kezdte hangosan, hogy ne csak gondolja, hanem hallja is. – Az is lehet, hogy tegnap kapta kézhez a jogosítványát, és még nincs rutinja. Mármint nincs rutinja az egyenes szakaszon történő vezetéshez. Emiatt megy negyvennel olyan helyen, ahol egyébként kilencven a sebességhatár. Nyilván folyamatosan jönnek szembe a máskor kihalt városrészen, hogy ne lehessen előzni – morogta fogcsikorgatva.
Tamara kétségbeesetten emelte égre a tekintetét. Ezen a délelőttön kizárólag a város legbüdösebb embereire jött rá a bevásárlás. A száj és hónaljszag vidáman keveredett a kozmetikai részleg olcsó pacsulijainak nehéz, cukros „illatával”. Próbálta az orrát minél közelebb tartani a saját testéhez. Attól, hogy kis híján rosszul legyen egy, a közelében kitört családi perpatvar mentette meg. A kedves szülők éppen azon kaptak hajba, hogy anyuka vagy apuka lép-e gyakrabban félre a kollégáival. A három és négyéves forma gyerekeik pedig a péksütis állvány körül kergették egymást „Félrekúrsz!”, illetve „Nem, te kúrsz félre!” felkiáltásokkal.
Az önkiszolgáló kasszákat az orra előtt zárták le. Üveges tekintettel meredt maga elé, majd gépies mozdulatokkal indult el, hogy beálljon valamelyik szép, hosszú sorba. Végül is, nem siet. A ruhák a szárítóban, főznie nem kell, és nem is akar. Amúgy is, magasról tesz az egész világra. Minden úgy szar, ahogy van.
Ahogy a feneke, a háta, majd a válla is rásimult a pihenőszékre, végre hosszan, lassan kifújta az összes levegőt, amit jóformán a bevásárlás óta tartott vissza hosszabb-rövidebb időre. Lehunyta a szemét, és várta, hogy minden porcikája ellazuljon. Csengettek. A nap első, halvány mosolya kíséretében szelíden megvonta a vállát.
– Mindkettőnknek jobb, ha én most nem nyitom ki azt az ajtót. Gyere vissza néhány nap múlva. Az a Tamara, aki nem menstruál, sokkal jobb fej, mint az, akivel ma találkoznál, és te is elviselhetőbb leszel az ő számára.