Tomnak esélye sem volt. Hilde szinte azelőtt kapta fel a telefont az asztalról, hogy az megcsörrent volna.
– Miért hívogat ez a ribi folyton?
– Hilde…
– Nem, Tom, ne búgj nekem! Egy nap többször is telefonál, ez nem normális!
– A tanítványom…
– Akkor se hívogasson!
– Ma vizsgázott, lehet, csak az eredményt akarta elújságolni.
Tom a tenyerébe temette az arcát. A féltékenységi rohamok, amelyek az utóbbi időben egyre sűrűbben árnyékolták be a mindennapokat, kimerítették a fiatal mandarin magántanárt. Hiába mondta el többször is a párjának, hogy az egyik tanítványa vizsgára készül, és több segítségre van szüksége, mint általában. Tom ajánlotta fel, hogy addig a pár hétig bármikor a rendelkezésére áll. Ez mindössze napi többszöri, rövid telefonbeszélgetést vagy néhány üzenetváltást jelentett. Tomnak nem esett nehezére, és egyébként is kötelességének érezte.
Hilde önbizalma sosem állt szilárd lábakon. Csúnyának, véznának és esetlennek látta magát. Hiába igyekezett sminkkel, élénk színű, sportos ruhákkal elfedni vélt hiányosságait, nem volt elégedett azzal, amit a tükre mutatott.
Tommal Pekingben találkozott néhány évvel korábban. Az idegenvezetőként dolgozó Hilde ajánlotta az akkor már kiválóan beszélő fiatal férfinak, hogy tanulmányai végeztével, Németországba visszatérve, mandarin oktatással keresse a kenyerét. Eleinte nagyon örült az egyre bővülő ügyfélkörnek, és Tom hálás volt a kiváló ötletért. Az online térben történő oktatás óriási szabadságot biztosított neki. Hilde egy középiskolában tanított történelmet. Időnként irigyelte Tomot, aki hol a közeli parkban, hol pedig a lakásuk teraszán tartotta az óráit.
Aztán megjelent Melanie. A Tomnál tíz évvel idősebb, vakító zöld szemű, nagymellű, kisportolt testű, láthatóan igen tehetős nő a málnapiros szájával és a „cuki” gödröcskéivel az arcán. Legalábbis, ha mosolygott, két apró mélyedés jelent meg az ajkai körül. Tom pedig már vagy százszor elmondta, hogy milyen cuki a mosolya. Melanienak nem voltak önértékelési problémái. Imádta önmagát és az egész világot. Bosszantóan kedves és kifogástalan stílusa megőrjítette Hildét. Az elszántság, amivel pedig a mandarint tanulta, a féltékenység ellenére is csodálatot váltott ki belőle.
Képtelen volt azonban megszokni a jelenlétét. Merthogy Melanie ragaszkodott a személyes oktatáshoz. Láthatóan élvezte Tom társaságát, aki pedig örömmel tanította a megbeszélt hatvan helyett nyolcvan percig a kerek vállú, finom illatú, luxus autóval közlekedő, érett nőt. Hilde számtalanszor elképzelte, hogy lerúgja Tom legkedvesebb tanítványát a lépcsőn, majd hozzávág pár súlyos lexikont. Nem akarta ő, hogy komoly baja essen. Megelégedett volna azzal, ha a ribi bejelenti, új tanárhoz fog járni a jövőben. Mindegy, mennyi pénz hozott a konyhára.
Először, csak apróbb megjegyzéseket tett Melanie-ra. Például öreglánynak hívta, hátha Tom fejében is rögzül a a nő kora. Később aranyásóként utalt rá, mivel úgy tűnt, a nő nem dolgozik. Szerette a szilikon maca nevet is, mert Melanie-nak túl jó mellei voltak ahhoz, hogy igaziak legyenek. Legalábbis Hilde szerint. Később besétált az órákra. Nem sűrűn, de viszonylag rendszeresen előfordult, hogy pont onnan kellett Hildének valami, ahol azok ketten tanultak.
– Nem értelek – kezdte elgyötörten Tom. – Mivel adtam okot a féltékenységre? Soha nem hoználak méltatlan helyzetbe!
– Én sem tudom – sóhajtotta Hilde.
Időnként érezte, messzire megy, és veszélyes útra tévedt. Barátnői többször figyelmezették, hogy még a végén elmarja magától Tomot.
– Lemondom az óráit. Nem tanítom többet, jó? Nem ér annyit az egész.
Hilde elszégyellte magát. Már éppen készült bocsánatot kérni, amikor az előtte lévő telefonra üzenet érkezett.
„Sikerült a vizsgám! Holnap a lakás minden pontján szeretkezünk! Vettem egy kis bolyhos bilincset, amire annyira vágytál! Imádlak Kisfiú!”