– Nos, mi legyen Ludmillával? – kérdezte Noud.
– Hogy érted?
Noud rátette a fedőt a lábasra, majd elzárta a sűrű szósz alatt a villanytűzhelyt. Lassan megfordult, és mélyen belenézett a konyhaasztalnál üldögélő Bernard szemébe.
– Na, szerinted, mégis hogy?
Bernard nem akarta állni a szúrós pillantást, ezért egyszerűen elfordította a fejét, és az ablakon túl, a medence mellett szaladgáló Fabiant figyelte.
– Egy idős, rigolyás asszonyról beszélünk.
– Szóval neki szabad fenyegetőznie – csattant fel Noud.
– Nem. Senkinek sem szabad. Én viszont nem gondolom, hogy komolyan kellene vennünk. Csak bosszantani akart.
– Engem viszont az bosszant, hogy egyre több olyan nagymama meg nagypapa sertepertél körülöttünk, illetve tör borsot az orrunk alá, akiket „nem kell komolyan venni”.
– Igen, ebben igazad van – dünnyögött Bernard –, valóban túl sok az egy négyzetméterre jutó akadékoskodó. És akkor még Tedről nem is beszéltünk.
– Ha akarjuk, Ludmilla reggelre felszívódik, és két nap múlva egy vietnámi esőerdő közepén ébred egy szál mamuszban.
– De nem akarjuk.
– Carlost is küldhetjük vele…
– Ugyan már Noud – mosolygott Bernard. – Túl élénk a fantáziád. Valamilyen más módon kell megreguláznunk ezeket a jómadarakat.
– Tedet is?
– Tedet is – nevetett Bernard. – Most azonban higgadj le végre, kérlek.
– Azért, amikor Ludmilla megdicsérte a kezeslábasodat, a te ábrázatod sem volt valami kisimult…
– Naná. Elég ideges lettem, hogy még egy szálka fúródott a körmünk alá, gondolhatod.
– Akkor? Mi legyen?
– Adj pár napot Noud, összeállítok egy jó kis tanító-nevelő programot mindhármuknak!
Társa csillogó szemmel hallgatta. Végre, valami igazán izgalmas történik!
– Szerinted betojtak? – vihogott María José.
A rummal feljavított kávé hamar megtette hatását.
– Látnod kellett volna az elnyúlt képét – nevetett színes morzsákkal teli szájjal Ludmilla.
– Micsoda pofára esés annak a két simabőrű szépfiúnak, hogy egy vénasszony kényszeríti őket térdre.
– Főhet a fejük, hogy mit akarok tőlük – büszkélkedett a német asszony.
– Nem félsz, hogy eltesznek láb alól?
– Nem mernek – jelentette ki magabiztosan Ludmilla. – Előbb ki kell deríteniük, hogy mennyit tudok, és mi az ára a hallgatásomnak. Ráadásul nem mosnák le magukról.
– Amúgy se nézek ki belőlük ilyesmit. Bekamerázták a szlovákokat, na bumm. Valaki felbérelte őket, hogy nyomozzanak Adrianék után. Nem nagy ügy. Nekem sem szimpatikusak.
– Én is erre gondolok. Magánnyomozók, akik kicsit még ügyetlenek.
– Inkább nagyon ügyetlenek. Még Heidi is tudja, hogy éjjel sem lankad a figyelmed. Szerinted Ted is megszorongatta már őket?
– Na, ezt jó lenne kideríteni!
– Az a pöcs nekünk biztosan nem fogja elmondani.
– Nem is úgy gondoltam én azt – sejtelmeskedett Ludmilla.
María José kipirult arccal fészkelődött a széken. Orrlukai kitágultak, teste előre dőlt, ahogy barátnője gondolatait próbálta fürkészni.
– Már megint min jár az eszed?
– Ha hozol még egy adag macaront és rumot, elmondom.
Kész csoda, hogy María José nem a csukott teraszajtó üvegén repült keresztül a kért finomságokért.