Mindkét tenyeremen négy mélyedés. Már megint.
Hány éjszakát alszom még ökölbe szorított kézzel?
Megint exceltáblákat formáztam álmomban, miközben Tibor ötpercenként hívogatott:
„Kész vagy, Klári? Tudod végre küldeni? Az ügyfél már nagyon türelmetlen. Meddig tart még?”
Olyan valóságosnak tűnt, hogy reggel szinte csodálkoztam: miért szól az ébresztő munka közben?
Ez így nem mehet tovább.
Hogy néz ki a kezem?
Nem akarok állandó gyomorgörccsel élni.
Még éjjel sem tudok lecsendesedni.
Mikor fogok végre tényleg kikapcsolni? Hétvégén? Ahogy szoktam? A hazahozott munkával együtt? Csak mert Tibor negyedév végén meghálálja egy plusz havi fizetéssel? Ugyan. Sokkal többet túlórázom, mint amennyit az a bónusz ér. És ő ezt pontosan tudja. Örül is neki, amiért ilyen szolgalelkű vagyok. Vagy — ahogy ő nevezi — lojális.
Ha igazán őszinte akarok lenni: simán hülye vagyok.
Nekem még egy rendes, két hetes nyaralás sem jön össze. Tibor meg most vett új autót, frissen hazatérve a Karib-tengerről. A saját helyett az ő szekerét tolom – vidáman.
Azt el kell ismerni: remekül csinálja.
Úgy manipulál, hogy tudom, mit csinál, és mégis örülök neki. Sőt… szinte meghat a figyelmessége.
Pedig ismerem. Tudom, hogy mindenkinek azt mondja, amit az illető hallani akar. Baromi jól ismeri mindenki gyenge pontját, és annál fogva rángatja. Na, nem durván, hogy fájjon – csak szelíden.
Észre sem veszed, mi történik, csak olvadozol a búgó hangjától meg attól a kedves mosolyától.
Aztán leesik: akar valamit.
Valamit, ami túlórával jár. Morgok magamban, hogy mekkora egy szemét, manipulatív pöcs, aztán mégis megcsinálom. Mert beküld egy pisztáciás fagyit az irodámba. Én meg vígan zabálom, és bent maradok még egy-két órát. Ő persze hazamegy. Előtte még megsimogatja a hátam, és elmondja, nélkülem semmire sem menne. Meg hogy, ha egyszer hátrébb vonul, nekem adja át a cégvezetést. Mintha nem tudnám, hogy a fiának melegíti a széket.
Hányszor is fogadtam meg az elmúlt négy évben, hogy hétvégén nem dolgozom?
Kétszáznyolcszor? Remek. Pontosan ennyiszer tettem magam háttérbe valaki kedvéért, aki, ha holnap elnyelne a föld, maximum annyit mondana: „A francba, kereshetek mást.”
Na tessék, most meg beleléptem valamibe. Remélem, valami vaskos kutyaürülék. Nem. Csak egy pogácsa. Legalább ebben szerencsém volt. Pont ilyen széttaposott pogácsa vagyok én is Tibor cipője mellett – akit, ha egyszer megun nézegetni, simán arrébb rúg.
Akkor mégis mi a fenének csinálom? Nyomatja ezt a „mi egy család vagyunk” dumát. Én meg tényleg elhiszem, hogy összetartozunk. Hogy egy csapat vagyunk. De akkor miért nem hajókázom én is vele a Karib-tengeren? Miért nem kapok legalább egy céges kocsit? Ha már úgy összetartozunk… Időnként persze előáll azzal, hogy „ha így haladsz, Klári, előbb-utóbb kiváló leszel a szakmádban”. Na persze. Annyira átlátszó! Mindig csak egy kicsit elégedetlen. Épp annyira, hogy elhiggyem: nem vagyok elég jó. Hogy eszembe se jusson váltani. Mert mi van, ha rájönnék, hogy baromi jó vagyok? Hogy az ő kis szaros cége nem is elég nagy nekem? Ha egy kicsit szétnéznék, simán találnék valakit, aki másfélszer annyit fizet. Túlóra nélkül.
Tényleg nem vagyok normális. Ökölbe szorított kézzel alszom néhány gombóc fagyiért meg egy hátsimogatásért. Mekkora köcsög vagy te, Tibor, de tényleg!
Oké. Most bemegyek ebbe a szimpatikus kis kávézóba. Úgyis rég ki akartam próbálni. Csak hát… mire végzek, mindig bezár. Na nem most. Most felmegyek az emeletre, behúzódom a sarokba, és rohadtul nem megyek be az irodába. Ha Tibor hív – nem veszem fel.
Holnap majd eldöntöm, mi lesz. Most lenémítom azt a nyomorult telefont, és berakom a táska legaljára, hogy még csak ne is lássam.
Gondolom, este majd küldök neki egy üzenetet, hogy elájultam vagy mittudomén, és holnap szépen ledolgozom a mait.
De ma… ma elszököm a világ elől egy sarokba, egy latteval és egy meleg croissant-nal.