A sötét üvegbúra, amely körülvette Tedet, alig engedte át a külvilág neszeit. Csak néhány távoli moraj szűrődött át a vastag falon. Időnként felébredt benne a vágy, hogy szemügyre vegye azt a különös, misztikus világot, ám végül sosem tette. Jól esett neki a lebegés a semmi közepén: a lágy ringatózás egy olyan létben, amelyet nem zavart meg sem gyanús alak, sem váratlan esemény, sem pedig éles, kellemetlen zaj.
Olyan béke és harmónia ölelte körül, amilyet korábban soha nem tapasztalt. Nem is sejtette, mennyire felszabadító érzés, ha nem kell állandóan résen lennie. És a csend! Izmai most nem feszültek meg reflexszerűen, ha eszébe jutott a medence, amelyet bármelyik pillanatban eláraszthattak a komplexum visítozó gyerekei. Mert eszébe sem jutott.
Időnként felderengett előtte a kéken hullámzó, napsugaraktól szikrázó víztükör, de most nem Emily jutott róla eszébe, hanem a víz hűs, selymes simogatása. Az a lágyság, amely a tarkóját csiklandozta, amikor a medence szélére könyökölve várta, hogy lehűtse felhevült testét. Néha szinte valóságosan érezte válla fölött a bőrén a gyengéd, nedves érintést.
Kinyitotta a szemét. Bágyadtan nézett körbe a félhomályban. Hálószobája redőnyén át csak néhány keskeny fénysugár szűrődött be. Azon a redőnyön, amelyet szinte soha nem eresztett le: nem bírta elviselni a mesterséges sötétséget. A természetes fényt szerette – ahogy a maga erejéből lassan egyre erősebbé válik, majd az idő múlásával fokozatosan elhalványul.
Tulajdonképpen az sem tudatosult benne, hogy eddig csukva volt a szeme. Most azonban, hogy a lebegés megszűnt, és házának rideg valósága vette körül, nyugtalanság fogta el. Rémálom lett volna? Vagy csak túlaludta magát? Hiszen rossznak aligha lehetett nevezni… De hát miért volt besötétítve, amikor odakint száz ágra sütött a nap?
Lassan a másik irányba fordította a fejét, de a mozdulat nehézkesnek és kimerítőnek tűnt. Halványan ugyan kivehette, hogy ágya mellett valami keskeny tárgy magasodik, ám felfogni, megérteni már nem volt ereje. Kimerülten zuhant ismét álomba.
Mikor újra felébredt, éjszaka volt. Ezúttal semmiféle fény nem szűrődött át a redőnyön. Már nem volt álmos. Óvatosan megmozdította a karját. Miután az engedelmeskedett, arcához emelte a kezét, és végigsimította. Bőre puha volt, frissen borotvált. Újra rátört a nyugtalanság. Néhány lassú kört írt le a lábfejével. De miért is teszi? Mitől tart? Miért hiszi, hogy vigyáznia kell minden mozdulatával?
Kezével lassan végigtapogatta a testét. Anyaszült meztelenül feküdt egy vékony lepedő alatt. A rémület fokozatosan kúszott fel az elméjébe, majd onnan a testébe. Lomhán csordogált végig az ereiben, mintha maga a félelem is nehezen talált volna utat. Pedig minden oka megvolt az ijedtségre. Pucéran, kábán feküdt egy idegenek által besötétített szobában. Afelől nem volt kétsége, hogy nem önszántából van ott és úgy.
Csakhogy a különös tompaság még viszonylagos éberségében is elnyomta ösztöneit. Nem pattant fel, nem rohant az ablakhoz. Mindössze óvatosan tapogatózott a sötétben anélkül, hogy megpróbált volna felkelni.
Egyedül van vajon? Megkapaszkodott az ágy szélében, és hallgatózott. A szívverésén kívül semmi nem törte meg az éjszaka nyugtalanító csendjét. Az ütemes dobbanás azonban ijesztően visszhangzott benne. Csontjai úgy verték vissza a vér lüktetésének hangját, mintha sem izom, sem hús nem tompítaná.
Minden erejét összeszedve felkönyökölt. Abban a pillanatban vad fájdalom szántotta végig odalent. Idegen és természetellenes volt, mintha fém karcolná belülről. Odakapott. Gondolkodás nélkül kirántotta magából a vékony, műanyag csövet. Felordított.
A lágy, simogató, bársonyos hang ismerősnek tűnt. Az idegen kéz gyengédsége viszont annál kevésbé. A szúrást alig érzékelte. Altestében a vadul lüktető fájdalom mindent elnyomott. Hűvös nedvesség siklott végig homlokán, és újra mély, érzéketlen álomba zuhant.