Viktória fáradtan könyökölt a konyhaasztalra. Arcát tenyerére nyomta, bőre a súlytól kissé összegyűrődött. Másik kezével az üveglapon babrált, ujjai halvány csíkokat húztak a felületre. Kialvatlan szeme alatt sötét karikák ültek. A napok óta tartó éjszakázás alaposan megviselte. Bőre, ha lehet, még fehérebbnek tűnt. Haját krokodilcsattal fogta fel, de mindig maradt néhány makacs tincs, amely az arcába hullott. Sosem sikerült mindet elkapnia.
Bernard egykedvűen figyelte. Nem sajnálta. Inkább irigyelte.
– Meddig akarsz még itt maradni?
– Nem tudom. Igazából már mennék, csak… – Viktória hangja elakadt.
– Valami baj van?
– Rossz előérzetem van.
– Na, azon nem is csodálkozom – szaladt ki Bernardból a nyers rosszallás.
– Nem kell itt ülnöd.
– Megállapodtunk.
– Tudom. De mint ügyfél mondom: menj csak nyugodtan, megleszek.
Bernard elhúzta a száját. Nem válaszolt. Hátradőlt a széken, kezét a zsebébe csúsztatta.
Tekintete megakadt a hűtőre rögzített telefonszám-listán. A komplexum karbantartója, a takarítószolgálat és a taxi száma állt rajta alig olvasható kézírással. Nem éppen precíz ember keze nyomát viselte. Ő bezzeg világ életében gyöngybetűkkel írt.
Az ordítás elszabadult jégcsákányként hasított az éjszakába. Rémülten ugrottak fel. Viktória a szájára tapasztotta a kezét, hogy visszafojtsa a sikoltást, Bernard pedig az öklébe harapott.
– Mi a faszt művel ez az eszement? – hörögte.
Viktória már kettesével szedte a lépcsőfokokat az emelet felé. A holland férfi a konyhában maradt, ugrásra készen várva a jelzését. A pultnak támaszkodott, szeme idegesen járt ide-oda a padlón, mintha rejtett mintákat keresne a hófehér kövön.
Vajon hányan pattanhattak ki az ágyukból erre a horrorfilmbe illő üvöltésre? A francia–amerikai házaspár egészen biztosan zakatoló szívvel hallgatózik éppen – ahogy Noud is. Mély, fáradt sóhaj szakadt fel Bernard tüdejéből. Noud. Már biztosan kikészült. Felriadt, és nem találta a társát az ágyban. Jó eséllyel azt hiszi, tőle származott az a kétségbeesett hang – talán az utolsó, amit életében kiadott. Legszívesebben hazarohant volna hozzá, hogy megnyugtassa. Most azonban már nem tehette. Miért is nem állt fel, amikor Viktória azt mondta, menjen? Itt maradt, mert a német asszonynak rossz előérzete volt. Igaz, neki is. Az ösztönei ugyanazt súgták: baj lesz. És tessék, lett is. Noud közben bizonyára azt képzeli, Bernardot elevenen megnyúzták. Mi lesz, ha a keresésére indul? Az ablak! Felkapta a fejét. Ugye nem lehet belátni? Elvileg nem – az üveg kívülről átláthatatlan, legfeljebb árnyékok sejlenek fel. De mi van, ha mégis? Hiába volt teljes sötétség a házban, Bernard sietve a kőre huppant. Nem a legbiztonságosabb pozíció, de így legalább biztosra vette, hogy senki sem láthatja meg.
Összerezzent, amikor Viktória megjelent a konyhaajtóban.
– Mi történt? – kérdezte türelmetlenül.
– Kirántotta a katétert.
Bernard felszisszent, és ösztönösen az ágyékához kapott.
– Segíts visszatenni – utasította Viktoria.
– Mi? Nem! – háborgott. – Nem fogom Tedet pöcsörészni!
– Nem kell senkit pöcsörészni – sziszegte dühösen Viktória. – Csak ott kell lenned, és a kezem alá dolgoznod.
– A múltkor egyedül is megoldottad – tiltakozott indulatosan Bernard.
– Az a múltkor volt – vágta rá. – Gyerünk, nincs sok időnk!