Jelenet a meséből, amelyben a királylányt elrabolta a sárkány. A királylány szökést tervez, a sárkány nászt.
Királylány:
Mindig a könny a legnehezebb. Ahhoz elő kell venni valamit a legmélyebb bugyrokból. Például amikor a nővérem hat éves korában eljátszotta, hogy elájult, mert állítása szerint megrúgtam a szurija helyét. A szemét ribanc nagyon jól csinálta. Résnyire nyitott szájjal elterült a füvön, és nem mozdult. Csak amikor apám rémülten az ölébe kapta, akkor kacsintott rám. Ott kezdődött. Akkor árult el először. Addig azt hittem, ő a legjobb barátom. Ha ma is az lenne, már biztosan tudnám, hogy értem jön. A könnyet azonban hiába várom. Magamba roskadva ülök az ágy szélén. A karom erőtlenül lóg a térdeim között, a fejem előrebukik. Olyan egyedül vagyok, mint az ujjam.
– Nem kell ennyire megszeppenni, te lány – a rekedtes hang bántón karistolja a dobhártyám.
Nem válaszolok. A sárkány idétlenül kuncog. Belül végigfut rajtam az undor, de kívül mozdulatlan maradok.
– Csak… – lehelem.
– Csaak? – nyújtja el a szót.
Hallom, hogy vigyorog.
– Annyira félek, hogy mi lesz, ha megbecstelenítve kerülök a vőlegényem szeme elé… – hangom elcsuklik.
Nem válaszol. Hümmög, ide-oda topog. Nem tudja, mit csináljon. Ez jó. Ez nagyon jó.
– Egy barom – sóhajtom. A vállam, ha lehet még jobban összeesik, de a testem nem mozdul.
Nagyot nyög az ágy, ahogy mellém zuhan.
– Van vőlegényed? – nyikorog értetlenkedve.
– Nem én akartam – a hangom végre sírós.
– Megöljem?
Lefagyok. Erre nem számítottam. Agyamra egy pillanatra köd borul. Tehetetlenül meredek a cipőm orrára. Aztán valahonnan egészen mélyről egy halvány gondolat utat tör magának. Miért is ne?
A nővéremre gondolok, aki már annyiszor elárult azóta is. Belekapaszkodok a gúnyos mosolyába, a gonosz kacsintásba. Könnyes tekintetemet könyörgőn emelem a sárkányra.
– Megtennéd? – vinnyogom.
– Most azonnal indulok – pattan fel elszántan. – Ki az az állat?
– Lapos Elemérnek hívják – rebegem. – Cukornádföld királyának eltitkolt fia.
– Egy fattyúhoz akarnak hozzáadni? – kérdezi döbbenten a sárkány.
Elcsesztem. A szívem a fülemben dübörög. Egy idióta vagyok. Felegyenesedek, a kezem az ágy szélébe mar. A karom szinte belepréselődik az oldalamba.
– Büntetésből – nyögöm kétségbeesetten. – Ments meg, könyörgöm!
Riadt tekintetem őszinte, hiszen sejtszinten rettegek, de hangom természetellenes.
– Jól van, nyugodj meg, többet nem ér hozzád az a szemét egy ujjal sem, garantálom!
Büszkén kihúzza magát, önelégülten vicsorog az ég felé.
Tekintetem egy pillanatra a nyitott ablakra siklik, majd észbe kapok, és lehunyom a szemem. Kezemet a szívemre szorítom.
– Tudtam, hogy számíthatok rád – búgom félénken.
Óvatosan ránézek, pedig nem akarok.
Karmait a csípőjére támasztja. Fölényesen vigyorog.
– Mire szépen előkészülsz az ünnepi nászra, már vissza is térek – dörgi, majd súlyos léptekkel elindul.
Miután becsapódik az ajtó, még kell egy kis idő, hogy újra meg merjek mozdulni. Így érezheti magát a zsákmányállat, aki halottnak tetteti magát, miközben a ragadozó körbeszimatolja.
Az ablak nyitva maradt.
Sárkány:
Úgy gubbaszt ott az ágy szélén, mint valami kismadár. Az én ártatlan kismadaram. Egy kicsit még szabadnak érezheti magát, mielőtt végleg kalitkába zárom. Az én erős, mindig tettre kész kalitkámba. Nem is sejti, milyen jó dolga lesz mellettem. Alattam, rajtam, előttem…mélyen előrehajolva vagy engedelmesen térdelve. Máris bizsergek, de még fegyelmeznem kell magam. Csak tudnám, miért ül úgy, mint aki a kivégzésére vár.
– Nem kell ennyire megszeppenni, te lány – búgom legszelídebb hangomon.
Ahogy azonban elképzelem, amint vadul meglovagol, és mellei ide-oda ugrálnak felszabadultan, az izgatottságtól halk nevetés tör utat magának.
– Csak… – leheli.
– Csaak? – kérdezem játékosan, hogy jobb kedvre derüljön végre.
Nyelvemen érzem a vágytól intenzív ízét.
– Annyira félek, hogy mi lesz, ha megbecstelenítve kerülök a vőlegényem szeme elé… – nyöszörgi.
Hívogatóan széttárt lába egy varázsütésre eltűnik. Hogy mi? Vőlegény? Erről nem volt szó! A nővére azt mondta, hogy szűz és szabad préda. Csak arra vár, hogy magamévá tegyem végre.
– Egy barom – hallom távolról.
Majd beszakad az ágy alattam, ahogy tehetetlenül mellé zuhanok. Még mindig nem hiszem el, hogy átvertek.
– Van vőlegényed? – nyikorgom szánalmasan.
– Nem én akartam – hangja sírós.
– Megöljem?
Csak egy szavába kerül, és felaprítom azt a senkiházit, akinek az én prédámra fáj a foga. Szétszaggatom, a darabjait meg az én kismadaram nővére ágyára szórom. Finom jelzésként, hogy velem nem érdemes szórakozni. A gondolattól valamelyest megnyugszom.
– Megtennéd? – kérlel izgatóan kétségbeesett hangon.
– Most azonnal indulok – ugrok fel. – Ki az az állat? – kérdezem hangosan, hogy eltereljem a figyelmemet az újabb merevedésemről.
– Lapos Elemérnek hívják – rebegi. – Cukornádföld királyának eltitkolt fia.
Hogy mi van? Elönt a méreg. Miféle nő ez, ha még rendes férjet sem szántak neki?
– Egy fattyúhoz akarnak hozzáadni?
A düh minden inamat és izmomat megfeszíti.
– Büntetésből – nyögi fülsértő vinnyogással. – Ments meg, könyörgöm!
Úgy néz rám, mint egy istenre. Ez tetszik. Nem érdekel, kiféle, miféle, csak mélyen benne rángatózhassak végre!
– Jól van, nyugodj meg, többet nem ér hozzád az a szemét egy ujjal sem, garantálom!
Micsoda nász lesz ebből! Egész testem lüktet az izgalomtól. Harcra és nászra vágyom. Vérre és kéjes sikoltásra.
Szívére szorítja a kezét. Az első mozdulata azóta, hogy a szobába léptem. Biztosan úgy ver neki, hogy izgalmában kapott oda. Ahhoz a kerek, duzzadt melléhez. Aj, de megmutatom neki, ki az igazi férfi!
– Tudtam, hogy számíthatok rád – lihegi kéjesen.
Ha nem kívánnám a vért és a bosszút, most azonnal a lába közé vetném magam. De a vér szava erősebb.
– Mire szépen előkészülsz az ünnepi nászra, már vissza is térek – biztatom őt is és magamat is.
Tovább nem is vesztegetem az időmet. Jövök már Lapos Elemér, jövök! Milyen idétlen név. Ráadásul olyan ismerősen cseng.