Emlékszem arra a pillanatra, amikor először hallottam a szót velem kapcsolatban. Nem is diagnózis volt, inkább csak egy mellékes megjegyzés. Olyasmi, mint: „Hát nem tudta? Agyműtét után ez előfordulhat.” Akkor még megpróbáltam elhessegetni a hallottakat, nehogy túl mélyen befészkeljék magukat a tudatomba, és elkezdjenek hatni.
Amikor azonban, a műtét utáni lábadozás alatt megtudtam, hogy hosszú ideig nem vezethetek, az már igazán nagy ütést mért rám. Ezt a gondolatot nem tudtam besöpörni semmilyen képzeletbeli szőnyeg alá. Azonnal rágni kezdett, és hozta magával azt a nyomasztó önsajnálatot, amelynek a súlya alatt kis híján összeroppan az ember. Nem vezethetek? Két kisgyerekkel? Óvoda, babaúszás, meg a mindennapok?
A végső döfést azonban a gyógyszeradagoló adta meg. Harminchárom évesen kezdtem el pakolászni a heti gyógyszeradagot, nehogy elfelejtsem, mikor és mennyit kell bevenni. Az epilepsziától való félelem szinte azonnal szétáradt bennem, de a betegségtudat azóta sem jött meg. Több mint tíz éve nem vált rutinná a gyógyszer szedése. Az adagoló elengedhetetlen. Állítólag örülnöm kellene, mert mások sokkal nagyobb dózisra vannak kárhoztatva. Megértem, persze, hogy lehetne rosszabb is, de én nem akarok epilepsziás lenni. Nem akarom a fogászaton beikszelni, hogy „hibás vagyok agyilag”.
Sok éve nem volt rohamom, mégis ott lebeg fölöttem. Jelenleg nyugodt annyira az életem, hogy ettől nem kell tartanom, ugyanakkor bármikor megváltozhatnak a körülmények. Hiába nem gondolok rá, attól még ott van.
Aztán persze időnként eszembe jut, hogy még így is a szerencsésebbek közé tartozom. Ott a lányom, aki cöliákiás, és neki is mindig mondom: örülj, hogy „csak” ennyi bajod van. Hiszen ez nem is igazi baj, némi szervezéssel könnyen megoldható. Példaként mindig az életveszélyes allergiákat hozom fel.
Ma a kamasz fiam átesett élete első arctisztító kezelésének második felvonásán. Mivel az első volt elmondása szerint élete legfájdalmasabb élménye, meghívtam egy frappé lattéra. Az egyik legfinomabb dolog a világon.
A kocsi felé ballagtunk a poharunkkal, amikor elmentünk egy nálam nem sokkal idősebb kerekesszékes nő mellett. Már akkor észrevettem, amikor a kikötő felé sétáltunk a jól megérdemelt kávékülönlegességünkért, csak nem figyeltem különösebben. A visszaúton viszont feltűnt, hogy milyen mozdulatlanul ül ott a falhoz igazított tolókocsiban. Nyilván nem tudom, mi az ő története, de az lerítt róla, hogy ott, abban a pillanatban, magát kikapcsolva várta, hogy elmozdítsák onnan. Nem tűzött rá a nap, látszott hogy gondosan hagyták biztonságos helyen, és elhanyagoltnak sem tűnt, mégis elgondolkodtatott. Eszembe juttatta, milyen könnyű nekem, aki bármikor, bárhová mehetek, a nekem tetsző tempóban. Lehet, hogy ott vár rám minden reggel és este a tizenkét éves gyógyszeradagolóm, de akkor is én megyek érte, én nyitom ki, és én veszem be a benne gubbasztó tablettákat. És ha belegondolok, talán mégis örülhetek annak, hogy csak epilepsziás vagyok – mert így is több szabadságom van, mint hittem.