„Ami igazán jó, az eladja magát. Azt nem kell reklámozni.”
„Majd akkor szólj, ha nyomtatásban jelenik meg a könyved, én ilyen kütyükön képtelen vagyok olvasni.”
„A könyv attól könyv, hogy kézbe lehet venni, és bele lehet szagolni.”
Nos, akkor nem én vagyok az embered.
Főleg nem így, 2025 végén. Amikor a számítógépeink egyre kisebbek, a telefonjaink meg egyre nagyobbak. Az e-book olvasóm pedig már vagy két éve teljesen értelmét vesztette. Vannak ugyan szép, színes-szagos könyveim, de a legtöbbször e-bookot vásárolok magam is. Hogy miért? Mert a legtöbb időm olvasásra a repülőn van. Olyankor két-három könyvet is „magammal viszek” az oda-vissza útra. Sőt, legutóbb a legkedvesebb regényemet, amelyet lapozható, illatos formában is őrzök, csukott szemmel, hangoskönyv formájában élveztem az út alatt.
A publikálásról pedig már ne is beszéljünk. Igaz, ebben sosem voltam különösebben kitartó, és sokáig inkább egyfajta reklámlehetőséget láttam benne. Egyetlen piacon. A világ minden szegletébe pedig egy kis országban megjelenő, papíralapú könyvvel nem sok esély van eljutni. Persze, lehetne megint mondani: „ami igazán jó, az eladja magát.”
Na de hogyan mutassam meg annak, aki több ezer kilométerre él tőlem, ha nem teszem oda elé? Sehogy. És hogyan tehetem oda elé? Nos, baromi nehezen. Főleg, miután az ember azt gondolná: Na, szuper, megírtam, feldobom az Instára, a Facebookra, TikTokra, Pinterestre, aztán kész – látja az egész világ. Sőt, Lali bácsit is a TikTokon fedezték fel! Feltette a lánya a könyvét, amit a hosszúra nőtt lábkörméről írt, és „felrobbant tőle az internet.” Ettől a kifejezéstől még jobban viszketek, mint attól, amikor valaki azt mondja: „Szólj, ha kézbe tudom venni a könyved.”
Mintha az e-bookot nem lehetne kézbe venni.
És mintha az internet tényleg fel tudna robbanni.
Ráadásul hetente kétszer.
És a szagolgatás?
Persze, nagyon jó illata van az új könyvnek, én is szeretem.
De nem csak az a jó, aminek jó a szaga is. Egy férfi (vagy egy nő) is lehet attól még egy seggfej, hogy jó az illata. Azért, mert telik neki valami jobb cuccra, még lehet egy gyökér. És akkor el is jutottunk egykori marketingtanulmányaim egyik fejezetéhez, amire már nem is emlékeztem: a jó csomagolás.
Mennyi ígéretes borítójú, olvashatatlan szar akadt már a kezembe!
Egyszer, a vasúti pályaudvaron vettem egy könyvet, aminek valami olyasmi volt a címe: XY (egy híres politikus) utolsó napjai.
Gondoltam, na, ez izgalmas lesz, hiszen az a rombolás, amit egykoron végzett miniszterelnökként, még ma is példaértékű. Már a vonaton ültem, amikor észrevettem a cím alatti apró betűs alcímet: Ahogyan én elképzelem.
Szóval valaki képes volt arról könyvet írni, hogy elképzelte egy politikus utolsó, kórházban töltött napjait. Kedve szerint kitalálva, mit cseveghetett szerinte két infúzió között az éjszakás nővérrel. A mai napig emlékszem, milyen dühös voltam. Egyrészt, mert nem volt mit olvasnom, másrészt azt sem tudtam, hová rejtsem az útitársak elől, hogy ne nézzenek totál hülyének.
Ma mit tennék?
Vennék gyorsan valamit online. Akár egy jó szaftos, erotikus történetet is, mert a kutya sem látná, mi van a képernyőmön. Régen még dugdosni kellett a nyálas, giccses romantikus füzeteket a politikai vagy tudományos magazinba, a pornóújságot meg az ágy alá.
El is felejtjük, mekkora szabadságunk van, annyira hozzászoktunk.
Most kicsit morgok még ezen, aztán előveszem szépen az ilyen-olyan statisztikákat meg riportokat, hogy percre pontosan kiszámoljam, mikor tegyem ki a legközelebbi „spontán” posztomat a különböző platformokra.