V., profi táncos
Legalábbis én ebben a minőségében ismerem, mert a hétköznapi életéről tulajdonképpen semmit sem tudok. Mégis azok közé a nők közé tartozik, akik hatással vannak rám. Akik gyakran eszembe jutnak, és inspirálnak. Ő V., a díva. Néha koptatott, szakadt farmerben, néha bő, csíkos nadrágban, időnként pedig fekete kezeslábasban uralja a teret, és tölti be intenzív női energiával.
Halkan és gyorsan beszél, nekem pedig nagyon kell koncentrálnom, hogy mindent megértsek. Néha szigorúnak tűnik, máskor meg úgy érzem, mintha minden pillanatban, minden porcikájára figyelne. Mint a polip a megszámlálhatatlan tapadókorongjára.
Olyan, mintha V. egyetlen mozdulata sem lenne véletlen. Mintha minden egy rendkívül precízen összeállított szabályrendszer szerint működne – az „igazi nők” létezésének szabályrendszere szerint.
Általában kényelmetlenül érzem magam a jó nők közelében. Emlékeztetnek arra, ami nem vagyok, ami bennem nem alakult ki magától. Ilyenkor le is szoktam sütni a szemem, hogy ne lássanak a lelkem mélyére, és ne akarjanak megenni. Vagy csak ne közöljék a tekintetükkel: Nos igen, kisanyám, rólad ordít, hogy nem vagy klubtag.
Ilyenkor kicsit arrébb sündörgök, és keresek valami szimpatikus falat, aminek nekidőlhetek. Természetesen arccal, hogy belesimuljak a környezetembe, ha már láthatatlanná válni nem tudok. Ha a „jó nő” történetesen még nagypofájú is, akkor végem – akkor a háta mögé kell navigálnom magam.
V. azonban más. Mellette az ember valahogy megnyugszik. Mintha azt sugallná: „Gyere, mutatok valamit, ami segít.” Saját lényével teremt egy mintát – néhány finom női gesztust, tartást, energiát – amit jó néha kölcsönvenni.
A dívasága mellett a szakmai alázata az, ami előtt igazán meg kell hajolni. Az ő szemében soha, egyetlen pillanatra sem villan fel az a bizonyos: „Jól van, elmúltál negyven, örüljünk, hogy nem akad össze a lábad, és bármikor ki tudsz egyenesedni.”
Nem. Ő rád szól, hogy az úgy nem az igazi. Már majdnem jó, de még nem eléggé. Ne úgy tartsd, ne úgy lendítsd, hanem így. Ahogyan egy profi. A negyven plusszoshoz is pontosan ugyanazzal a hittel közelít, mint a ruganyos, fiatal huszonéveshez, akiknek a testén még nyoma sincs a szülésnek: táncost csinálok belőled.
Ő az, aki odavisz a tükör elé, hogy nézd meg, amit csinálsz, és addig próbáld, amíg nem lesz jó. Ha akkor sem sikerül, akkor elmondja, mit tegyél otthon a hűtőszekrény vagy az ablakpárkány segítségével. Számára nem az óra ellenértéke vagy, hanem egy nő, akit tanítani és formálni akar – ösztönös, feltétlen szeretettel és valami mély, természetes gondoskodással.