Carlos megigazította a vékony, piros kolbászokat a grillen, hogy helyet csináljon a királyrákoknak. Oldalra pillantott Tedre, aki plédbe burkolózva ült a saját karosszékében. Egy röpke pillanatra átfutott az agyán, milyen nyomorultul fest így a mindig kötekedő, dühös férfi. Milyen egyszerű lenne az alig húsz centire lévő medencébe lökni, hogy aztán óbégatva kapálózzon a lépcső felé.
– Mi a helyzet, hogy áll a nyomozás? – kérdezte. – Nem nagyon buzogtak itt a rendőrök az eset óta. Senkit sem hallgattak ki.
Ted zavartan igazgatta szódásüveg-szemüvegét.
– Kértem, hogy szüntessék meg a nyomozást, mert baleset történt…
Carlos eltátotta a száját. A műanyag húscsipeszt tartó karja erőtlenül zuhant a combjához.
– Hogy? – kérdezte elnyújtott hangon.
Ted nem válaszolt. Levette a szemüvegét, és megtörölte a pléd sarkába.
– Ted, én ezt nem értem – hebegett Carlos. – Nem arról volt szó, hogy gyanús körülmények merültek fel?
– Milyen gyanús körülményekről beszélsz? – kérdezett vissza Ted. – Viktoria próbált segíteni, mert megkértem rá. Aztán, amikor már nem ment, mentőt hívott.
– Rád kellett törni az ajtót! – fakadt ki Carlos.
– Persze – vont vállat Ted. – Be volt zárva.
Carlos a grill melletti kis asztalra dobta a csipeszt, és két kézzel túrt a hajába.
– Ne szórakozz már, öregem – értetlenkedett. – Ha mentőt hívott, miért nem engedte be őket?
Ted szeme villámokat szórt.
– Carlos – kezdte jól ismert, vészjósló hangján –, már megint túlreagálsz valamit, és olyasmit látsz bele, ami nincs ott.
Mély, fájdalmas levegőt vett.
– Viktoria megszokásból az udvar felőli oldalon várta őket. A mentősök meg az utca felől próbálkoztak.
Carlos hitetlenkedve nézett rá.
– Tessék – csattant fel Ted. – Itt van Viktoria. Beszélj vele. Kérdezz tőle!
Mielőtt az idős kanárió megfordulhatott volna, egy puha kéz simult a vállára.
– Itt vagyok, Carlos – búgta Viktoria, majd tovább suhant Ted székéhez. – Nem fázol? – kérdezte gyengéden a szódásüveg-szemüveges férfit.
Ted groteszk mosollyal tárta szét a karját.
– Húsz fokban nem illik fázni, még akkor sem, ha nyomorult az ember. Nem igaz?
Viktoria úgy tett, mintha megigazítaná a takarót. Kétszer-háromszor végigsimította Ted térdénél.
– Szerintem egy hős vagy – válaszolta negédesen. – Egyedül akartál felgyógyulni, orvosi segítség nélkül – mondta olyan hangsúllyal, mintha leckét olvasna fel.
Carlos arca fintorba torzult.
*
– Nekem nagyon gyanús ez az egész – sziszegte Adrian Dajana fülébe. – Nézd meg az arcukat. Mind úgy vigyorog, mintha valami bizarr bohócelőadásban lennénk.
Dajana válla megrándult.
– Leszarom – súgta. – Engem csak az érdekel, hogy Ted jól van, és nem zárja rá folyton az a hamisképű ribanc az ajtót.
– Hé – kuncogott Adrian. – Eddig olyan jóban voltatok, nem?
– Én is azt hittem – morogta Dajana.
Szemével ugrásra készen követte Viktoria minden mozdulatát.
*
– Észrevetted, milyen idegben van Dajana? – kuncogott Noud. – Úgy figyeli Viktoriát, mintha az élete múlna rajta.
– Hát ez az… – húzta el a száját Bernard.
– Tudod, mi még a fura? – kérdezte vidáman Noud. – Adrian viselkedése viszont semmit sem változott.
Bernard megcsóválta a fejét, miközben ő is a szlovák párt figyelte.
– Pontosan ez az én bajom is. Vajon miért csak Dajanát zaklatta fel, ami Teddel történt? Adriant miért hagyja mindez hidegen?
– Lehet, hogy csak jobb színész.
– Otthon, a négy fal között is? – csattant fel Bernard.
– Sss – intette le Noud. – Inkább menjünk, és teszteljük le Tedet. – Elmosolyodott. – Látni fogom a szemén, ha úgy néz rád…