A szalon – 26. rész

Ne is kérdezd

Mia az utcán topogott, és nyújtogatta a nyakát, hogy elsőként köszönthesse a szalon idős törzsvendégét, Rositát. A recepciós hidrogénszőke, vékony szálú haját meg-meglibbentette a folyó felől érkező könnyű nyári fuvallat. Világoskék blúzában és egy árnyalattal sötétebb vászonnadrágjában úgy festett, mintha szándékosan helyezték volna oda, hogy feldobja az egyhangú utcaképet.

Lara odabent készülődött. Nico és Gael aznap csak délután kezdtek. Amint feltűnt az idős asszony jellegzetes alakja a bokáig érő, gombokkal díszített, mályvaszínű nyári ruhában, Mia szíve kalapálni kezdett. Napok óta Rositára és újdonsült lovagjára gondolt. Rosita szerelmi élete színesebb és izgalmasabb volt, mint bárkié Mia baráti körében.

Nem rohanhatta azonban le rögtön a kérdéssel. Más módszert választott, hogy mielőbb rátérhessenek a lényegre: tart-e még a románc?

– Milyen korán ideértél! – Mia mindkét karját felé nyújtotta. – Csak nem a postás autójával érkeztél? – kérdezte sejtelmes hangon.

Rosita megforgatta a szemét, és türelmetlenül legyintett.

– Ne is kérdezd – hadarta. – Hogy is mondják manapság? Ghostolom azt a lehetetlen alakot – dohogta.

Azzal elsietett Mia mellett, ügyet sem vetve a felé nyújtott karjaira. Megveregette a recepciós vállát, és nagy lendülettel kinyitotta az ajtót. Tekintete elsőként a légkondicionáló berendezés hőfokára tapadt. Elégedetten bólintott. Mia tátott szájjal nézett utána.

– Minden rendben? – kérdezte Lara, látva, hogy Rosita meg sem állt Mia mellett.

– Igen, fogjuk rá. Az a helyzet, drágám, hogy nem akarok most a férfiakról beszélni.

Lara jól ismerte már Rositát. Ilyenkor úgy kellett szóra bírni, mint egy szorongó gyermeket: türelmesen és gyengéden.

– Úgy lesz, Rosita – helyeselt. – Hagyjuk mára a férfiakat. Meg a kapcsolatokat úgy általában. Túl sok szót és időt fecsérelünk rájuk. – Szétnézett. – Kész szerencse, hogy Gael és Nico is csak délután jönnek.

Rosita arcán felhő suhant át. Szája sarka egy pillanatra legörbült.

– Ó. Gael nincs itt? – Vállai előreestek. – Jobb is talán…

– Csak nincs valami gond Gaellel is?

– Nem, dehogy – vágta rá Rosita. – Ő egy tündér. Nem úgy, mint az a pöcsfej.

Lara szemöldöke magasra szaladt. Mia közelebb somfordált. Rosita lehuppant a székbe, és megadóan nyögte ki:

– Oké, rendben, elmondom: az az ember egy mogorva, arrogáns, hülye barom.

Mia elismerően bólogatott.

– Ez nem semmi. És ez mind ő lenne? A romantikus hős a postásod anyósüléséről?

– Tudnék mondani cifrábbakat is – morogta Rosita.

Lara Rosita lába elé húzta a vízzel teli lábáztatót. Gyengéden megfogta vendége bokáját, és lábfejét a buborékok közé segítette.

– El sem tudom képzelni, mit csinált.

– Azt mondta – kezdte sértődött hangon Rosita –, hogy ha egy kicsit fiatalabb lennék, még talán el is venne. Én meg erre azt válaszoltam, hogy ha nem lenne ekkora paraszt, akár hozzá is mentem volna. És még neki állt feljebb. Ő sértődött meg.

Durcásan hátradőlt, és karba fonta a kezét. Mia együttérzően végigsimított Rosita ráncos, puha felkarján.

– Ugyan már, nehogy egy ilyen butaságon csússzon el egy jó kapcsolat.

Rosita megrántotta a vállát.

– Pf. Nem hiszem, hogy ebből lehet még bármi. Az a mániája ugyanis, hogy ő őszinte, meg hogy ami a szívén, az a száján. Ekkora önmentegető baromságot! Nem, öcsém, te nem őszinte vagy, hanem egy tapló bunkó. Tudjátok, az a fajta, akinek minden második mondata úgy kezdődik: „Ezt most nem azért mondom, hogy megbántsalak…" Vagy: „Hidd el, a legnagyobb jóindulattal mondom…"

Mia és Lara elgondolkodva ingatták a fejüket.

– Végül is – jegyezte meg halkan Lara –, van benne valami.

Rosita arca felélénkült.

– Ugye? Te például mit szólnál hozzá, ha valaki idejönne, és azt mondaná: „Lara, drágám, nem akarlak megbántani, de ocsmány francia körmöket készítesz." Nem esne jól, igaz?

Lara bólintott.

– Azt hiszem, nem.

Rosita felegyenesedett. Hirtelen mozdulatától kilöttyent a víz. Mia felpattant, és a felmosóvödörért sietett.

– Bocsánat, drágám, de olyan bosszús vagyok. – Megvárta, amíg Mia feltakarítja a vizet. – Ha ugyanez az ember inkább azt mondaná: „Képzeld, Lara, tanultam egy jó technikát. Megmutathatom?" Aztán megmutatná, és neked tetszene, még hálás is lennél neki.

Mia kuncogott.

– Pont a minap mesélte Vera, hogy náluk építő kritikát kellett mondaniuk egymásnak, és jó nagy cirkusz lett belőle.

Rosita mindkét karját a magasba lendítette.

– Ez meg a másik! Az építő kritika. A cukormázba bújtatott sértegetés. Ne kritizálj, te barom, hanem segíts. Mutasd meg, hogyan lehet többet kihozni valamiből, ne pedig kéretlen megjegyzéseket szórj.

Tenyerét az arcára ejtette. Lara puhán Rosita térdére tette a kezét.

– Tökéletesen igazad van, de mi lenne, ha mindezt neki is elmondanád?

Rosita sűrűn, aprókat csóválta a fejét, miközben maga elé meredt.

– Tudod, drágám, meglehet, hogy ez lenne a helyes út. Ugyanakkor már túl öregek vagyunk a változáshoz. Ha ennyi éven át az rögzült benne, hogy bárkibe bármikor beleköthet, és „őszintén” megmondhatja a véleményét, már nem tudja visszafogni magát. – Az „őszintén” szónál ujjaival idézőjelet rajzolt a levegőbe. – Én pedig nem szeretném az utolsó éveimet azzal tölteni, hogy sértéseket és megjegyzéseket nyelek le.