A szalon – 25. rész

Építő kritika

A langyos nyári eső halkan, ütemesen kopogott a szalon üvegajtaján és kirakatán. Mia álmos tekintete felderült, amikor meglátta a monitoron, hogy aznap Vera érkezik elsőként. Legalább felrázza majd a társaságot.

Nico az apró konyhában mogyorótejes kávét készített mind a négyüknek. Kellemes illata betöltötte a vendégteret. Gael a masszázsszoba átrendezésére szánta a napot, finom neszezés szűrődött ki a helyiségből. Lara feltöltötte vízzel, majd bekapcsolta a lábáztatót. Diszkrét zúgása adta a harmadik szólamot a reggel halk koncertjében.

– Készíts egyet Verának is – kérte Mia Nicót.

A konyhából nem érkezett válasz, ám a felső szekrény ajtajának jellegzetes nyikorgása, majd egy porceláncsésze éles csörrenése jelezte, hogy Nico máris hozzálátott.

A magas, karcsú Vera néhány perccel később már a küszöbön prüszkölt. Az ajtót nyitva hagyta maga mögött, méretes esernyőjét pedig kilógatta az utcára.

– Ez a nyüves, rohadt eső – dohogott. – És ne gyertek nekem azzal, hogy jaj, de kell, meg milyen hasznos. – Feltartotta a szabad tenyerét. – Értem, tudom, de kurvára elázott a cipőm. – Még magasabbra emelte a kezét. – Nyilván vehettem volna fel másikat, ezzel is tisztában vagyok, de ma szar kedvem van, és ahhoz csak ez a cipő passzol.

Fél lábbal kilépett a járdára, alaposan lerázta az ernyőt, majd nagy lendülettel belevágta a bejárat és a kanapé közötti sarokban álló magas, széles hengerbe.

Táskáját a díszpárnák közé hajította, azután nyöszörögve zuhant a pedikűrös karosszékbe.

Lara a megszokott módon, szótlanul tolta vehemens vendége lába elé a lábáztatót. Megvárta, amíg Vera kifújja magát, és kellőképpen ellazul ahhoz, hogy hozzá lehessen szólni.

Nico tálcával a kezében figyelte, ahogy a fiatal gyógypedagógus kényelembe helyezi magát. Amint Vera mindkét lábfeje elmerült a kellemesen meleg, pezsgő vízben, odasétált Lara asztalához, és letette eléjük a csészéket. Vera szája elnyílt.

– Nico, megáll az eszem! Még kávét is kapok? Ráadásul ilyen szagosat? Öregem, te vagy a legjobb.

– A vendégekért mindent. Különösen akkor, amikor rossz kedvük van.

Vera az arca elé kapta a kezét.

– Jaj, ne is emlegesd!

Mia saját kávéjával a kezében közelebb húzódott. Leült a vendégkanapéra, és le sem vette a szemét Veráról. Lara hátradőlt a székében.

– Amíg ázik a lábad, elmesélheted, mi bánt. Mire pedig szépen rendbe teszem a körmeidet, talán megoldást is találunk.

– Eh… – nyögött fájdalmasan Vera. – Ezt most nagyon elcsesztem. Csapdába csaltak, én meg örömtáncot járva sétáltam bele.

Mia a térdére támasztotta a könyökét, hogy minél közelebb lehessen. Még pislogni is elfelejtett.

– Na, mondd már… – unszolta.

A gyógypedagógus lehunyta a szemét, és hátrabillentette a fejét.

– Valamelyik hülye kitalálta, hogy szükségünk van egy csapatépítő tréningre. – Nagyot nyelt a kényelmetlen fejtartás miatt. – Az volt a zseniális feladat, hogy párban vonuljunk el, és mondjunk építő kritikát a másiknak. Nekem valami fiatal kis picsa jutott, aki amúgy nem rossz fej, és elég ügyes is.

Felegyenesedett. Magához vette a csészét, és belekortyolt. Az orra körül felgyűrődött a bőr, ahogy felhúzta a felső ajkát. Megjegyzést azonban nem tett.

– Balul sült el? – kérdezte szelíden Lara.

Vera ide-oda billegtette a fejét.

– Nos, így is lehet mondani. Először közöltem vele, hogy ez egy baromság, és nem fogok semmilyen kritikát előadni, mert mindenki úgy végzi a dolgát, ahogy tudja. Az a lényeg, hogy a gyerekek fejlődjenek, és közben jól is érezzék magukat. Erre nekiállt erősködni, hogy ez milyen szuper lehetőség, ez a modern felfogás, mindenki legyen bazi nyitott meg őszinte. Aztán hozzátette, hogy szerinte rohadt jó szakember vagyok, a kicsik imádnak, csak nem ártana időnként szappannal kimosni a számat. Vihogva még hozzátette: „Na, nem mintha lenne annyi szappan a világon, ami elég lenne egy ilyen lenyűgözően mocskos szájhoz.”

Lara, Nico, Mia és a masszázsszobában fülelő Gael kórusban hördültek fel.

– Ugye csak viccelsz? – háborgott Mia, mintha reggel óta egyetlen káromkodás sem hagyta volna el Vera ajkát.

– Nem én! Erre a csóró megkapott tőlem mindent, amit, esküszöm, még én sem tudtam, hogy gondolok róla.

– Ajjaj – motyogta Nico a szája elé tartott tenyerébe.

– De még mennyire… Odamondtam a szerencsétlennek, hogy ha komolyan azt gondolja, hogy egész nap összevissza zabálhat fokhagymát, tojást meg halkonzervet, és közben kettesével tolhatja a kávét, akkor kurvára nem elég az amúgy is gyomorforgató zöldalmás rágó. A szag semlegesítéséhez minimum az általa emlegetett szappan kellene. És én, barom, még azt is mondtam, hogy biztosan azért fejlődnek nála olyan jól a gyerekek, mert menekülnek a pöcegödörszagú nénitől.

Kétségbeesetten felnyögött. Lara az asztalára borult. Egyszerre tartotta szörnyűnek és viccesnek az egészet. Nevetni azonban nem mert. Mia kínjában szorosan lehunyta a szemét, mintha így elhessegethetné a képzeletében lejátszódó jelenetet. Nico pedig besietett a konyhába.

– És most mi lesz? – kérdezte halkan Lara, amikor valamennyire sikerült összeszednie magát.

Vera beszívta az ajkait, és üveges tekintettel meredt maga elé.

– Megmondtam a vezetőknek, hogy ha nem akarnak a gyereksírás mellé felnőttbőgést is, akkor engem hagyjanak ki ezekből a marhaságokból. Egyetértettek, úgyhogy a ma délutáni csapatépítőn már nem kell részt vennem. Sőt – tette hozzá mosolyogva –, bekerült a szabályzatba, hogy minden foglalkozás előtt fogat kell mosni, szükség esetén pedig le is kell zuhanyozni.