Anna fáradtan rogyott le a táncóra után az öltöző padjára. Homlokáról letörölte a verejtéket, míg a terem sarkában halkan szólt még a zene, amire nemrég próbáltak. Körülötte nevetgéltek a többiek, egyesek lelkesen a videókat nézegették a telefonjukon, hogy visszaellenőrizzék a mozdulataikat. Ő azonban csak a cipője orrát bámulta, és minden porcikájában ott dobolt a frusztráció.
– Nem megy ez nekem… – morogta a cipőfűzőjét babrálva.
– Már megint mi a baj? – kérdezte meg Lívia, a legjobb barátnője, akivel együtt vágtak bele a tánctanulásba.
– Az, hogy béna vagyok – dühöngött Anna. – Nézd meg őket! Mindenki olyan kecsesen, pontosan lép. Én meg, mintha kettővel kevesebb lábbal születtem volna. Ráadásul a tükörben is látom az óriási különbséget a többiek és közöttem.
Lívia szórakozottan félrebillentette a fejét, mintha valami különös, ősi titkot tudna, amit Anna még nem fedezett fel.
– Hm. Ez érdekes. Két hónapja még azt mondtad, hogy csak egy kicsit vagy rozsdás. Most már „béna” vagy? Milyen gyorsan súlyosbodnak itt a dolgok!
Anna felhorkant, de nem nevetett igazán.
– Komolyan mondom. Akárhogy próbálkozom, sosem leszek elég jó.
Lívia egy pillanatig hallgatott, majd halkan megszólalt:
– Figyelj, ugye tudod, hogy januárban még mankóval jártál?
Anna hátrahőkölt, mintha barátnője egy jeges pohár vizet loccsantott volna az arcába.
– Most minek hozod ezt fel?
– Azért, mert egy éve törött lábbal kezdted az évet. Emlékszel? Sírtál, hogy sosem fogsz újra normálisan járni, nemhogy táncolni. A doki is mondta, hogy ne nagyon álmodj a pörgésekről, ugye?
– Igen, de…
– De mi? – kérdezte Lívia csendesen, de szúrós tekintettel. – Itt ülsz most egy másfél órás táncóra után. Nyavalygás helyett örülhetnél annak, hogy egyáltalán mozogsz.
Anna lesütötte a szemét, és hosszú másodpercekig csak a padlót nézte. A parketta barázdái, a tánccipő kopása, a kék cipzár a sporttáskán – minden apróságot megfigyelt, csak Lívia tekintetével ne kelljen találkozni.
– Nem is tudom, miért csinálom ezt magammal – suttogta végül.
Lívia elmosolyodott.
– Azért, mert túl sokat nézel másokat. És túl keveset nézed magadat…, a mostani magadat.
Anna lassan felnézett. Valami megrezdült benne, valami egészen apró, mint egy fuvallat egy zárt szobában.
– Tényleg sírtam, hogy nem fogok járni – mondta halkan.
– És most meg táncolsz. Nem tökéletesen, persze. De ki táncol tökéletesen? – kérdezte Lívia, és vállon veregette Annát. – Legyél büszke, hogy itt vagy. Minden egyes lépésed egy győzelem.
Anna a cipőjére nézett, majd lassan elmosolyodott. Furcsa, mennyire más színben tűnhet fel ugyanaz a történet, ha egy picit más szögből nézzük.
– Köszönöm – mondta végül.
– Na, gyere, táncparkett-királynő – ugratta Lívia. – Megérdemelsz egy forró csokit.
Anna bólintott, és ahogy felállt, a térde kissé még recsegett. Mégis, most valahogy könnyebb volt a lépte.